Keresztyénség és politika / állam és egyház – interjú

/Márkus Tamás András református lelkészt kérdezte Békefi Bálint, a Golgota Gyülekezet ifjúsági vezetője, a Pünkösdi Teológiai Főiskola teológushallgatója, és Parti Benedek, baptista ifjúsági vezető/

Békefi Bálint: Mi a történelmi református nézet, ha van ilyen, az egyház, illetve az egyes keresztyén hívők államhoz, államhatalomhoz való viszonyulását illetően?

Márkus Tamás András: Kálvin és a többi reformátor nyomán – egyértelműen a Szentírásra hivatkozva – a következő modell alakult ki a református teológiában, illetve egyházakban, érintve mind az állampolgár, mind a hatalom szerepét és felelősségét: állampolgárnak lenni a keresztyének számára a Krisztus melletti és a világgal szembeni harc egyik terepe. Ugyanakkor ez nem valamiféle polgári engedetlenségben nyilvánul meg, hanem éppen abban, hogy a keresztyéneknek “jó polgároknak” kell lenniük. Mit jelent ez? Azt, hogy komolyan vesszük Péter és Pál apostol buzdítását, azt, hogy vessük alá magunkat a felsőbbségnek, éspedig azért, mert a világi hatalom, az állam, a kormányzat, Isten “eszköze”. Isten eszköze, mivel Istentől kapta a hatalmat, Isten céljai megvalósítására. Ezért a világi hatalom felelősségi köre nem csak adminisztratív, hanem erkölcsi is: a társadalom rendje felett kell őrködniük, meg kell büntetniük a gonosztevőket és meg kell jutalmazniuk azokat, akik a jót cselekszik. Ugyzanezért kell a keresztyén polgároknak adót is fizetniük, és ezért kell – tágabb értelemben – tisztelniük a világi hatalmat és engedelmeskedni neki. A keresztyének személyes életében ez a hozzáállás abban ölt testet, hogy amennyire csak lehet, békében kell élniük egymással, az állampolgári kötelességeiknek eleget kell tenniük, és a napi munkájukat csöndben és hatékonyan kell végezniük. Ugyanakkor ez nem jelent a részükről teljes passzivitást. Amit előbb hangsúlyoztunk, az egyben felelősséget is jelent: a keresztyén állampolgár felelős emlékeztetni a világi hatalmat arra a mandátumra, amivel Isten bízta meg őket. Ebben az értelemben tehát kifejezheti a kritikáját, ha a világi hatalom elégtelenül végzi azt a munkát, amit Isten rábízott. Amennyiben azonban a polgári kormányzat az Istentől kapott mandátumának megfelelően cselekszik, a keresztyén polgár dicsérettel tartozik neki, tehát kifejezheti elismerését is. Sőt, a Magyarországi Református Egyház hivatalosan elfogadott és érvényben lévő hitvallási irata, a II.Helvét Hitvallás odáig megy, hogy kijelenti: a hatóságot minden alattvalónak becsülnie, szeretnie kell, továbbá úgy kell támogatni és imádkozni érte, mint tulajdon apánkért. De vigyázzunk, ez nem jelent valamiféle elvtelen és vak hűséget. Maga a hitvallás is figyelmeztet arra, hogy az állam, amennyiben nem az Isten által rábízott módon kormányoz, és az egyház ellensége, nagyon meg tudja nehezíteni a keresztyének életét. A református modellben tehát – amennyiben beszélhetünk ilyenről – az államnak, vagy ha úgy tetszik, a “hatóságnak” rendkívül pozitív és elismert szerepe van.

B.B.: Ez az elv, de mindez a gyakorlatban hogyan jelenik meg? Mit tehetnek a hívek, és mit nem, mennyire vehetnek részt a közéletben? 

M.T.A.: A keresztyén hívek részéről például úgy, hogy részt vehetnek a közéletben, kampányolhatnak ízléstelen mediális tartalmak, vagy káros magatartások és szociális jelenségek ellen, vagy éppen megfelelő jogszabályok vagy büntetésmódok bevezetése mellett. Támogathatnak különféle reformokat és fejlesztéseket. Tulajdonképpen minden törvényes eszközt és módot felhasználhatnak annak érdekében, hogy támogassák a kormányzatot a cselekvésében, vagy éppen emlékeztessék feladataira, kötelességére. A polgári engedetlenséget – erről is beszélnek a reformátorok – csak akkor vehetik igénybe, ha a polgári kormányzat akadályozza őket Isten tiszteletében, vagy olyan törvényeket hoz, amelyek konkrétan és erkölcsi értelemben istenellenes cselekedetekre köteleznék a keresztyén hívőket. Ilyenkor egyértelműen “életbe lép” a következő igei útmutatás: “inkább Istennek kell engedelmeskednünk, mintsem embereknek.” Itt két véglettel találkozunk: vagy a hatalom “kiszolgálása”, vagy pedig egy örökös “lázadás” ellene. Mindkettő téves, es ezt elvben tudjuk is. De van egy másik, ehhez kapcsolódó probléma is. Sokszor ezzel a két véglettel címkézünk fel egyébként helyes keresztyén viszonyulásokat is. Ha valaki keresztyénként aktív szerepet vállal a közéletben, rögtön, szinte reflexből azt mondják, hogy “lefeküdt a politikának”, és bűnös kompromisszumokat köt. Ez azonban nem magától értetődő. Ez akkor lenne magától értetődő, ha a világi hatalom, mint szféra, eleve démonikus és bűnös lenne. Ez azonban nem igaz, hiszen – ezt láttuk előbb – az Írott ige mai szemmel nézve szinte meghökkentően pozitívan beszél a világi hatalom szerepéről. Az államot támogatni, az államot dicsérni, az állami vezetőkért imádkozni, vagy a közéletben részt venni, nem jelenti azt, hogy “lefeküdtünk a világi hatalomnak”. Ezt a keresztyéneknek meg kellene érteni. Másrészt az – és ez a másik oldala a dolognak -, hogy az állampolgárok kritizálnak egy kormányt, nem jelenti autmatikusan azt, hogy gyűlölnék azt, vagy pártpolitikát folytatnánk, és a kormányzó erőkkel szembeni oldalt támogatnák. A szeretettel, tisztelettel, de erélyesen elmondott kritika, vagy figyelmezetés a keresztyén állampolgár felelőssége. Nem szabad emiatt megsértődni, és nem szabad “pártpolitikai” reflexekkel az ellenoldalra pozícionálni mindenkit, aki az ellenérzéseinek hangot ad.

Parti Benedek: Mire vezethetők vissza ezek a félreértések? Miért félreérthető ennyire a keresztyéneknek a közélethez való hozzáállása? 

M.T.A.: Egyrészt nyilvánvalóan a történelmi gyökereink miatt. Az államegyházi modell, amely a Kr.u. 4. századtól általánossá vált, és amely a középkort jellemezte, rossz emlékeket idéz az emberekben. Mivel a világi hatalom és az egyáz összeölelkezése nyomán számos, a keresztyén értékrenddel szembenő tett és cselekedet van előttünk, ezért sok keresztyén ösztönösen ódzkodik a politikától, de még a pártsemleges közélettől is. A másik ok, és ez az igazán lényeges, egy, a téma szempontjából fundamentális alapelv szem elől tévesztése. Ezt Kálvin fogalmazza meg az Institutio-ban. Nevezetesen, hogy kétféle “kormányzat” van: az egyik lélekben, a benső emberben, ez vonatkozik az örök életre, a másik pedig a polgári kormányzat, amely a külső, erkölcsi jogrendet illeti. Minden probléma ebből fakad: vagy nem ismerjük fel a kettő közötti különbséget, és összekeverjük a kettőt, vagy az egyiket túlhangsúlyozzuk és felmagasztaljuk, míg a másikat elhanyagoljuk. Kálvin a teológiai egyik alapjának tartja, hogy különbséget tudjunk tenni test és lélek, jelenvaló és múlandó, illetve e mostani és az eljövendő, örök élet között. Így érthetjük meg Krisztus lelki országa és a polgári rend közötti különbséget. Így értjük meg azt is, hogy a polgári kormányzat nem valamiféle bűnös, vagy szennyes dolog, amivel nincs, és nem is lehet dolga a keresztyén embernek. Kálvin elmarasztalólag szól azokról, akik azt az egyértelmű keresztyén tanítást, hogy az újjászületett kívők meghaltak Krisztus által a világ számára, arra használják, hogy megtagadják a közéletben való részvételt, hogy ellenségesen viszonyuljanak az államhoz, hogy fittyet hányjanak a törvényekre, bíróságokra, törvénykezésre… A genfi reformátor egyértelműen kijelenti, hogz a polgári kormányzat külünbözik Krisztus lelki és belső kormányzásától, de ettől még nem állnak egymással szemben. Nem is állhatnak, hiszen a kormányzatot maga Isten rendelte el. Kálvin odáig megy, hogy azt mondja: a polgári kormányzat haszna nem kevesebb, mint a vízé, vagy a kenyéré, napé vagy a levegőé, tehát aki a világi hatalom legitim voltát tagadja, az olyan, mintha megfosztaná az embert emberségétől.

P.B.: Keresztyénként hogyan álljunk ahhoz a  kérdéshez, amikor az állam egyházakat támogat?

M.T.A.: Itt nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy reformátusként nyilatkozom. Mi a II.Helvét Hitvallás alapján tájékozódunk, márpedig ebben az iratban azt olvassuk, hogy az állam feladata az, hogy biztosítsa a közrendet és a békét, de ezt akkor teszi a legsikeresebben, ha igazán istenfélő és vallásos. Sőt, úgy fogalmaz, a hatóság elsőrendű feladata a vallásról gondoskodni. Mit jelent ez? Nyilvánvalóan eszmei segítséget, amelynek a törvényalkotásban is meg kell nyilvánulnia. Meg kell óvnia Isten igéjét, mégpedig úgy, hogy lehetőségeihez mérten megakadályozza, hogy azzal bárki ellentétes dolgot tanítson. Isten népét az Igéhez igazított törvényekkel kell kormányoznia. Tehát hitvallási alapon a kérdésre egy egyértelmű igen a válasz: igen, az államnak nem csak lehet, hanem kell is az egyházakat támogatni. Ez még akkor is igaz, ha – ahogy előbb láttuk – a polgári kormányzat, vagy az általa fenntartott rend, különbözik az egyház küldetésétől, az Isten országának hirdetésétől, tehát a belső, lelki kormányzástól. Ennek az az oka, hogy a világi hatalmat is Isten rendelte, és bár más küldetése van, mint az egyáznak, de Istent képviseli, hiszen a mandátuma Istentől van. Isteni tekintéllyel van felruházva, Isten képviseli, és mintegy helyetteseként intézkedik. Nyilvánvaló, hogy ennek a feladatnak leginkább úgy képes megfelelni, ha Isten törvényei szerint cselekszik és intézkedik. A II.Helvét Hitvallás konkrétan úgy fogalmaz, hogy az állam feladata egyrészt az, hogy Isten törvénye szellemében igazságos ítélkezéssel gyakorolja a bíráskodást, hogy ne legyen személyválogató, hogy óvja az özvegyeket és az árvákat, hogy a gonosztevőket, csalókat, erőszakoskodókat féken tartsa, másrészt az – és ezt igazán nehéz mai fejjel megérteni -, hogy az eretnekségeket megfékezze, és mindazokat, akik Isten egyháza ellen támadnak. Hogy ez az elv a gyakorlatban hogyan valósulhat ma meg, megint más kérdés. Példa erre az az eltökéltség, ahogy a mai magyar kormány támogatja az üldözött keresztyéneket. Létrejött egy helyettes államtitkárság az üldözött keresztyénekért, és anyagilag is nagy erőkkel támogatja a mai magyar kormányzat az üldözött testvéreinket, de egyéb módon is, pl. ösztöndíjprogrammal. Ez a hozzáállás egyértelműen dicséretre méltó, és hitvallási alapon elvárható, mégha ma olyan ritka is.

P.B.: Nagyon sokan kritikusok a kormánnyal szemben. Nem lehet, hogy ezzel a kezdeményezéssel a kormány csak elteri egyéb problémákról a figyelmet? 

M.T.A.: Ez a feltételezés eleve egy kritikus hozzáállásból ered, ami önmagában nem baj. Az viszont problémás, hogy egy helyes kezdeményezés legitimitását akarják sokan kétségbe vonni az ellenérzéseik miatt. Nekünk itt az eredményekre kell néznünk, éspedig keresztyénként. Segítség ez keresztyén testvéreink számára? Ha érdemi segítség, akkor támogatnunk kell minden ilyen és ehhez hasonló kezdeményezést. Ezt talán akkor értjük meg, ha tekintetbe vesszük, hogy elsődleges identitásunk nem a magyarságunk, hanem a keresztyéni mivoltunk. Ha ez így van, akkor ezeket a kezdeményezéseket is ezen az identitáson keresztük kell szemlélnünk, és háttérbe kell szorítanunk egyéb szempontokat. Ettől még valaki lehet kritikus a kormánnyal szemben, szavazhat ellene, de keresztyénként nem ellenezhet nyilvánvalóan más keresztyének számára segítséget jelentő kezdeményezéseket. Ez önző hozzáállás lenne, hiszen egyéni antipátiáink oltárán feláldoznánk a testvérszeretet parancsát, valami sokkal, de sokkal fontosabb dolgot. Másrészt teljesen egyetértek Szabó László lelkész kollégámmal, amikor a páli igére hivatkozik. Pál azt írja, hogy némelyek színből hirdetik az igét, de ő még ennek is örül. Nem a motivációt nézi az apostol, hiszen annak vizsgálata és az ítélet Isten dolga. Őt az eredmény érdekli, ami kétségtelenül pozitív. Ezzel a hozzáállással kell nekünk is közelíteni a témához. A kezdeményezés jó, az eredmény még jobb. A mögöttes szándék és az ítélet Istené. Sajnos sokszor elfelejtjük, hogy Pál az – egyébként az akkori keresztyének számára reális veszélyt jelentő és sok tekintetben bálványimádó és romlott – római államhatalomért rendelt el imádságokat, és követelt tiszteletet. Ha ez így van, nem kellene-e nekünk tiszteletet tanúsítanunk olyan vezetők és egy olyan kormány iránt, amely nyílvánosan felvállalja a keresztyének ügyét, hangot ad véleményének es tesz értük? Ez nem jelenti a “hatalom kiszolgálását.”

P.B.: Mennyire sérül az egyházak prófétai hangja, illetve autonómiája, ha  állami támogatásokat elfogadnak?

M.T.A.: Erről azért nehéz nyilatkozni, mert van egy elv, és van a valóság. Sajnos az elvet – mivel bűnösök vagyunk – nehéz átültetni a valóságba. Hitvallásos alapon az elv az, hogy az államnak igenis támogatnia kell Isten egyházát, védenie kell, őríznie kell a tisztaságát stb. Erről már beszéltünk. Református emberként ilyen értelemben teljesen természetes számomra, hogy a mindenkori állam különféle módon – akár anyagilag, akár eszmei téren – segítséget, támogatást nyújt a keresztyén egyházak számára. Természetesen ez magában hordoz veszélyeket is. Elég ha csak a német vagy a skandináv államegyházi modellre gondolunk. A német, illetve skandináv lutheránus egyházak a sajátos történelmi fejlődésük következményeként különösen szoros kapcsolatot ápolnak a mindenkori állammal. Állami adó jár az egyházaknak. Ez egyrészt egy hihetetlenül nagy segítség számukra, leginkább infrastrukturális téren, bár a misszió terén lustává, a tanítás terén pedig hanyaggá is teheti őket, és sajnos teszi is. Ezért az egyház az állam lekötelezettjévé válik. Késznek kell mutatkoznia különféle viszontszolgálatokra. Ez akkor válik igazán kínossá, ha az állam egy keresztyénellenes ideológia, vagy eszme szolgálatában áll, és ezt rá akarja erőltetni mindenkire. Esetleg az alkotmány részévé akarja tenni. Ezt látjuk Németországban vagy Svédországban a házasság intézményének átértelmezésében, kibővítésében. Az egyház az állam által erőltetett ideológia kiszolgálójává, sőt, az állam propagandistájává válik. Ez szörnyű helyzet. Erre mondja a II. Helvét Hitvallás, hogy ha a hatóság ellensége az egyháznak, akkor nagyon tudja akadályozni azt. lyenkor merül fel bennünk, hogy talán nem lenne-e szerencsésebb, ha az egyházak lazább kapcsolatot ápolnának az állammal… Jogos gondolat, de megint nem a rendszer az, ami önmagában rossz, hanem az, amivé fajul. Hazánkban más a helyzet, mert az alkotmány – és akkor maradjunk a házasságnál – deklarálja, hogy egy férfi és egy nő között köttetik, miközben lehet, hogy bizonyos egyházi közösségek már liberálisabban gondolkodnak erről a kérdésről. Iilyenkor az állam mintegy őrzője a biblikus tanításnak. Tehát lehet, hogy éppen az állam válik “prófétai hanggá” az egyházzal szemben. De az is megtörténhet – és talán a kérdésed erre vonatkozottt -, hogy ideológiailag nem ellensége az állam az egyáznak, anyagi segítséget is nyújt neki, támogatja, de cserébe elvárja, hogy bizonyos dolgokat “nézzen el”, bizonyos bűnöket ne tematizáljon, hunyjon szemet felettük. Ez sem tartható, hiszen az egyház prófétai hangja éppen abban áll, hogy Isten mércéjét maradéktanul képviseli, és nem abban, hogy tudatosan kiválogatja a kevésbé kínos témákat, ezek mellett sírka száll, míg a kényelmetlen kérdéseket elhallgatja. A kérdésre egészen konkrét választ adva: nem feltétlenül sérül az egyház autonómiája akkor, ha az államtól anyagi támogatásokat fogad el, de óvatosnak kell lenni.

B.B.: Feladata az egyháznak, hogy hatással legyen a kormányra, politikai vezetésre, vagy politikai döntésekre? Mik ennek a hatásgyakorlásnak helyes és helytelen formái?

M.T.A.: Úgy gondolom, hogy igen, és ezt a nézetet alá lehet támasztani mind ószövetségi, mind újszövetségi példákkal is. Számomra Wayne Grudem “Politics According The Bible” című műve irányadó a témában. Ő az állam és az egyház viszonyát érintően több lehetséges modelt is felsorol, de egy mellett teszi le a voksát. Én magam is ezt érzem biblikusnak, sőt, ezt tartom a reformátori örökségünkkel is összeegyeztethetőnek. Ő ezt úgy hívja: “jelentős keresztyén befolyás”. Mit jelent ez? Azt, hogy Isten erkölcsi mércéjét érvényesíteni kell az élet minden területén. Ehhez hozzátartozik az is, hogy keresztyénként hatást gyakorolunk a közéletre – akár a politikán keresztül is. Mindezt azon céltól vezérelve, hogy a kormányzat, a világi hatalom az Isten által rá bízott mandátum szerint cselekedjen. Itt vigyáznunk kell, mert “befolyás” alatt nem elvtelen manipulációról van szó. Nem arról, hogy a keresztyének szürke eminenciásként, Richelieu bíborosként megpróbálnának a háttérből mindent, mindenféle ravasz machinációval irányítani, de azt sem, hogy – mint egykor a jezsuiták – a politikai színtér teljes bekebelezésére törekednének. A “jelentős befolyás” nem jelentheti azt, hogy a keresztyének intoleráns, ítélkező és gyűlölködő módon érvényesíthetnék az akaratukat. Ugyanakkor legyünk óvatosak, mert még ha a keresztyének nem is lennének ilyenek, az igazság melletti állhatatos kiállásukat ma könnyen gyűlöletkeltőnek, gyűlölködőnek bélyegezhetik, és valljuk meg, bélyegzik is. A lényeg: kompromisszumok nélkül ragaszkodjunk az igazsághoz, Isten mércéjéhez, szavához, ezt képviseljuk a társadalom minden szintjén, és bízzunk benne, hogy ez lassan hatással lesz magára a társadalomra.

B.B.: Nem nehéz a bibliai elveket a mai kormányzatokra nézve relevánsnak tekinteni? Mi van, ha a keresztyének között is eleve nézetkülönbségek vannak, hogy melyek azok a bibliai elvek, amelyeket érvényesítenünk kell a világi hatalommal kapcsolatban? 

M.T.A.: Nyilván megfelelően kell érteni és értelmezni a Szentírást. Na de mi a megfelelő mód az értelmezésben? Jó kérdés, de a konzervatív prostentantizmuson belül nincsenek olyan nagy eltérések. Lényeges a reformátori hermeneutika, a Sola Scriptura elv, illetve az, hogy ragaszkodjunk a hitvallásos, reformátori örökségünkhöz ebben a kérdésben is, még akkor is, ha sok szempontból más volt a világ akkor, amikor ezeket a hitvallásokat megfogalmazták. Sok bölcsességre van szükségünk, de abból kell kiindulnunk, hogy a Biblia úgy lett megfogalmazva, hogy meg lehessen érteni – sőt úgy, hogy még az egyszerű ember is megértse. A konzervatív protestantizmuson belül is lehetnek értelmezésbeli különbségek, pl. az igazságos háború fogalmát, vagy a halálbüntetés legitimitását, vagy az állam speciális felelősségkörének kérdését érintően, de ezek viszonylag könnyen feloldhatók, és ezekről nyilvános vitákat kell folytatni. A Biblia felelősségteljes és értő olvasása el kell hogy vezessen oda, hogy megértsük Isten akaratát. Ezért a konzervatív – ha úgy tetszik, evangelikál – keresztyénségen belül is folyamatos dialógusban kell lennünk, és így kell keresnünk, együtt az igazságot. Egyébként ez fontos kérdés, mert ha nem lehetne azt mondani, hogy a Biblia ezt vagy azt tanítja bizonyos kérdésekben, akkor a hitvallásainkat sem tekinthetnénk legitimnek, sőt, senki sem tudná saját szavaival összefoglalni tematikusan, egy-egy kérdést érintően a bibliai tanítást.

B.B.: Melyek azok a bibliai passzusok, amelyek alátámasztják ezt a nézetet? 

M.T.A.: Azt mondtam, hogy vannak mind ó -, mind újszövetségi referenciák arra, hogy az állam-egyház viszonyt érintően a “jelentős keresztyén befolyás” nézete a helyes. Gondoljunk Dánielre, hogy milyen jelentőst befolyást gyakorolt tevékenységével a babiloni birodalomra. Dániel konkrétan felszólítja az akkori világ urát, hogy bánja meg bűneit, és térjen jó útra. De számtalan olyan példa van, ahol Isten embere, vagy emberei jelentékeny hatást gyakorolnak arra a pogány nemzetre, kultúrára, ahol éltek. Nézzük meg például Józsefet, aki nagyon magas beosztását felhasználva érvényesítette az akaratát. Nyilvánvalóan befolyásolta döntéshozatalában az egyiptomi uralkodót, a fáraót. Vagy tekintsünk Nehémiásra, aki a király pohárnoka volt, ami akkoriban nagyon magas tisztséget jelentett. Nehémiás direkt befolyást gyakorolt Artaxerxészre, hogy a zsidó nép ügyét előmozdítsa. Ugyanezt látjuk Eszter könyvében is. Mardokeus a király tanácsadója volt, az egyik első ember az udvarban. Ő is hatást gyakorolt az uralkodóra, ahogy Eszter királyné is bevetette minden hatalmát és befolyását, hogy Isten népének az ügyét előmozdítsa. Vagy nézzük meg Jeremiást, a prófétát, aki azt mondja a száműzött népnek, hogy fáradozzanak annak a városnak a jólétén, ahová vitettek. Nyilván ez azt is jelenti, hogy Isten elvárásai szerint kell munkálkodniuk – tehát hogy Istennek tetsző törvények és elvek szerint éljenek abban a városban, mert ez az igazán jó a város vagy közösség számára. De számtalan példát lehetne még említeni, ahol a próféták Isten üzenetét idegen népek uralkodóinak továbbítják. Az egyik legkiemelkedőbb ezek közül Jónás példája, aki Ninivének hirdette Isten igéjét, pedig, kérdezhetnénk, mi köze volt a niniveieknek a zsidókhoz? Vagy megemlíthetnénk Náhum prófétát, aki fenyegető ítéletet prófétál ugyancsak Ninive ellen, vagy Abdiást, aki Edóm, a zsidó néppel határos nép ellen prófétál. Miért tehetik ezt meg? Azért, mert Isten minden nép Istene, nem csak a zsidóké. Minden nép felett áll, és minden uralkodó tőle kapja a hatalmát. Ő a teremtő, és mindenki neki tartozik elszámolással. Az Ő erkölcsi mércéjének kell megfelelnünk. Tehát Isten nem csak a családi életünkre, a munkavégzésünkre, az üzleti életre vonatkozó akaratát közli velünk, hanem egészen konkrétan a kormányzással kapcsolatos elvárásait is.

P.B.: És az Újszövetség? 

M.T.A.: Nézzük meg pl. Keresztelő Jánost. János Heródes Antipás ellen prédikált, amikor az elvette felesége testvérét. Heródes Antipás terarcha volt, világi politikus, nem is volt származására nézve zsidó. János mégis felhívja a figyelmét egy konkrét bűnre. Lukács evangéliumában ráadásul még az is szerepel, hogy minden bűnre felhívta a figyelmét, amit elkövetett, tehát mindenért megfedte. Bátran emlékezteti a hatalom szolgáját mindarra, amit cselekednie kellene. Ugyan ez az életébe került, de tökéletes példa arra, hogy milyen bátran lehet emlékeztetni a hatalmat az Istentől kapott mandátumára. De jó példa Pál apostol esete is: Pál éppen fogságban van, amikor a római kormányzót, Félixet figyelmezteti a kötelességeire, miközben prédikál neki. Azt olvassuk, hogy Félix, aki egyébként szerette Pált hallgatni és gyakran magához hivatta, amikor az önmegtartóztatásról, és az eljövendő ítéletről hallott, hirtelen kínossá vált számára a helyzet és elküldte Pált. Pál nyilvánvalóan nem csak magánügyekről beszélt, hanem kormányzati ügyekkel kapcsolatos kérdésekről is. Még két igeszakaszt lehetne említeni – mindkettő alapvető jelentőségű a témát illetően: az egyik a Róm 13,1-7, a másik pedig az 1Pt 2,12-17. Anélkül, hogy részletesen magyaráznám ezeket, egyértelmű, hogy mind az alattvalók, mind a világi hatalom kötelességéről szólnak ezek a szakaszok. Tegyük fel a kérdést: miért szerepelnek a Szentírásban? Miért tematizálják ezt a kérdést az apostolok? Nem véletlenül! Az Írás tehát nem csak arról informál, hogy a keresztyének hogyan tekintsenek a hatalomra, hanem arról is, hogy a hatalommal rendelkezők, felelősségteljes beosztásban lévő emberek hogyan és milyen elvek szerint kormányozzanak, aszerint, hogy Isten mit vár el tőlük.

B.B.: Az ószövetségi teokratikus berendezkedés sokban különbözik a mai államoktól. Hogyan alkalmazhatjuk az akkori elveket a mai politikai közegre? 

M.T.A.: Való igaz, hogy az ószövetségi Izrael helyzete egyedi volt, több szempontból is. Például egyedülálló teokrácia volt, amelyet sokáig közvetlenül Isten vezetett, majd pedig az Isten vezetése alatt álló bírák és királyok. Nyilvánvalóan az ókori Izrael szerepe egyedülálló az üdvtörténetben. Izrael törvénye is egyedülálló volt. Közvetlenül Istentől kapták, és egyben az akkori nemzet, nép alkotmányát jelentette. Ezért is voltak ők – ahogy a Kivonulás könyvében olvassuk – papok királysága, szent nemzet. Ez azért lényeges, mert Izraelnek nem volt külön polgári kormányzata. Mind a vallási, mind a polgári életet, és ezeknek minden elemét az Isten által adott törvény szavályozta. Ezért amikor azt vizsgáljuk, hogy milyen elvek érvényesek ma a kormányzásra, vagy a politikai közegre vonatkozóan, akkor a törvény relevanciájával kell kezdenünk. A református teológia a törvényt három részre osztotta, vagyis inkább felismerte, hogy az egyes törvényeket, rendelkezéseket három csoportra lehet osztani. Egyrészt ott volt a Tízparancsolat, amit Isten maga írt és adott át Mózesnek. Ez az erkölcsi törvény. Ez a törvény nem volt új, hanem a teremtéstől kezdve, az ember szívébe írt implicit törvény explicit megfogalmazása. A Tóra ezen túl számtalan olyan rendelkezést tartalmazott, amely az Istennek bemutatandó áldozatokra, és azok bemutatásának módjára vonatkozott – ezek mind egy jobb, egy tökéletes áldozatra mutattak előre. Ezeket Krisztus egyszeri és tökéletes, engesztelő áldozatával eltörölre. Erről beszél a Zsidókhoz írt levél. Másrészt – mint említettük – Izrael teokrácia volt, amelynek a törvény volt az alkotmánya. Számtalan olyan polgári rendelkezést tartalmazott, amely ehhez a sajátos teokratikus berendezkedéshez volt köthető. Ide sorolhatunk számtalan olyan rendelkezést, amely halálbüntetést tartalmazott: nem csak a gyilkosságot szankcionálta a Tóra halállal, hanem azt is, amikor a gyermekek a családfő tekintélye ellen lázadtak, vagy különféle szexuális bűnöket, kihágásokat. Ezek is fontosak, ahogy a ceremoniális törvények is, ma is tanítanak minket, közvetett módon, de nem normatívak. Izrael egyedülálló teokratikus státusa megszűnt, így az ahhoz köthető polgári törvények sincsenek már érvényben. Újra hangsúlyozom: továbbra is értékesek számunkra, sokat tanulhatunk belőlük, például a közéletre, politikára, államhatalom kötelességeire , vagy a kormányzás irányelveire vonatkozóan, de csak implicit módon. Egyébként ha megnézzük azokat a példákat, amiket említettem, akkor azt látjuk, hogy nem a törvény, a Tóra egyes rendelkezéseire utaltam, hanem olyan eseteket idéztem, amikor Isten emberei Izraelen kívül, egy idegen, pogány nemzetre, vagy annak vezetőjére próbálnak hatást gyakorolni, tehát Isten mércéjét idegen környezetben képviselik, anélkül, hogy a Tórának az egyes rendelkezéseit számon kérték volna. Mi is hasonlóképp teszünk.

Parti Benedek: Helyes hozzáállás az, amikor egy keresztény nem megy el szavazni?

M. T. A.: Személy szerint úgy gondolom, hogy nem helyes. Demokráciában élünk. A demokráciában a hatalom lényegénél fogva megosztott. A kormányzati hatalmat a nép adja, a nép bízza meg vele a kormányt. Ez azt jelenti, hogy minden szavazni képes keresztyén polgár felelősséggel tartozik azért, hogy olyan erők, pártok, csoportosulások jussanak kormányzati pozícióba, akik leginkább az Isten által elvárt elvek szerint kormányoznak majd. Ehhez először is tisztában kell lenniük azzal, hogy Isten mit vár el a kormányzattól, és azzal is, hogy keresztyén állampolgárként mit tehetünk azért, hogy ez megvalósuljon. A kérdés már csak az, hogy erről honnan informálódhatnak? A válasz: a Szentírásból. Olvasniuk kell az Írást. Természetesen az is fontos, hogy az egyházak tanítsanak erről. Nem úgy, hogy konkrétan megmondják a lelkészek a szószékről, hogy erre vagy arra a pártra szavazz, hanem úgy, hogy tanítanak azokról az elvekről és irányvonalakról, amelyeket a keresztyén hívőknek egy szavazás során mindenképpen tekintetbe kell venniük. Itt nem csak azt kell általánosságban hangsúlyozni, hogy mit jelent keresztyén elvek szerint élni, hanem azt is, hogy konkrét sztiuációkban mit jelentenek és hogyan öltenek testet ezek a keresztyén elvek – ha kell, egészen részletekbe menően.

B.B.: Az egyházon, a gyülekezeteken belül mekkora szerepe lehet politikai kérdéseknek? Prédikálhatnak a lelkészek ilyen témákról? Támogathat egy egyház egy bizonyos pártot a választásokon?

M.T.A.: Reflexből azt mondanánk, hogy egy lelkész ne prédikáljon politikai kérdésekről, ne politizáljon, főleg ne a szószékről. Itt azért tisztáznunk kell, hogy a politikáról szűkebb, vagy tágabb értelemben beszélünk. Tágabb értelemben a politika a közügyekkel való foglalatoskodás, szűkebb értelemben – most nagyon leegyszerűsítem – pártpolitika. A közügyekből nem tudja magát kivonni senki sem, hiszen ez az az élettér, amiben élünk. Tehát a lelkész mindenképpen “politizál” valamilyen szinten, már csak a világnézetéből fakadóan is. Ne felejtsük el, hogy az egyes pártok bizonyos közügyeket illetően különféle álláspontokat foglalnak el. Ezekről a témákról előbb vagy utóbb egy lelkész is fog beszélni a szószékről. Ebben az esetben a lelkész politizál? Igen, de véleményem szerint nem is tehetné meg, hogy ilyen értelemben ne politizáljon. A kérdés tehát az, hogy ezt hogyan tegye. A Pesti Református Teológiai Akadémia egykori tanára, a kálvinizmus nagy védelmezője, Sebestyén Jenő is felteszi ezt a kérdést etikájában, és ő is megjegyzi, hogy ezen a téren valóban sok visszataszító jelenséggel lehet találkozni. Ő két alapelvet fogalmaz meg, amit egy lelkésznek figyelembe kell vennie: az egyik az, hogy csak olyan politikával foglalkozzon, amelynek elvi alapja és taktikája – itt a politizálás módszertanára gondol – a saját hitével, és saját egyháza keresztyénségével nem áll ellentétben, a másik pedig az, hogy olyan módon és olyan méltósággal politizáljon, hogy azáltal a papi tisztségét ne járassa le. Mindezt szem előtt tartva viszont meg kell értenünk, hogy ha a keresztyének nem beszélnek nyilvánosan morális, erkölcsi, etikai kérdésekről, akkor más fog. Fel kell tennünk magunknak a kérdést: ha a keresztyének – keresztyén magánszemélyek és az egyházak – nem temaitzálnak bizonyos kérdéseket, akkor ki fog? Ki fogja képviselni azt, hogy mi az igaz és mi a hamis? Ha a keresztyének nem, akkor ki fogja felmutatni, képviselni a bibliai mérce szerinti helyes irányt bizonyos kérdésekben? Tekintetbe kell vennünk, hogy ha csöndben maradunk, akkor a prófétai küldetésünket kótyavetyéljük el. Nem szabad elfelejtenünk, hogy egy spirituális háború kellős közepén élünk. A Sátán és démonikus erők állnak szemben Isten céljaival. El akarják pusztítani az embert – azt az embert, akit Isten teremtett a saját képére. Fel akarják számolni a rendet, az emberi társadalmat. Ezért ha egy lelkész úgy dönt, hogy csöndben marad, és nem beszél aktuális etikai, morális kérdésekről, akkor valójában nem képviseli Isten mércéjét, így egy olyan erkölcsi vákuumot hagy maga mögött, amit más, nem bibliai, sőt a Bibliával ellentétes elgondolások, vélemények, vélekedések fognak megtölteni. Isten igéje átfogja az egész életünket, mindenről beszél. Nagyon erősen kell szortírozni belőle ahhoz, hogy bizonyos kérdéseket kikerüljünk a szószékről. Bizony egy lelkésznek prédikálnia kell olyan igehelyekről is, amelyek érintik a homoszexualitás, az abortusz, a pornográfia, a házasság, vagy a szegénység kérdését. Irány kell ezekben mutatnia.

B.B.: De ezt a lelkész hogyan tegye? 

M.T.A.: Sok-sok bölcsességre van szüksége. Például azt kijelentheti, hogy bizonyos kérdésekben a lelkiismerete szerint ez és ez a világos keresztyén álláspont. De lehet olyan téma is, amiben elmondhatja, hogy ezek és ezek az alternatív keresztyén vélemények. Ez nyilvánvalóan nehéz, de nem érhetjük be azzal, hogy csak könnyű témákról beszéljünk, vagy prédikáljunk, és a nehéz, vagy vitás kérdéseket szisztematikusan kikerüljük. A lelkészeknek beszélniük kell mindenről, amiről a Bilbia tanít.

P.B.: Létezhet egyáltalán keresztyén párt?

M.T.A.: Létezhet, hiszen látjuk, jeleneleg is létezik, ahogy régen is több ilyen párt volt Magyarországon, például a két világháború előtt és között. Ilyen volt a Prohászka Ottokár által alapított Katolikus Párt, ilyen volt a Keresztény Nemzeti Párt, a Keresztényszociális Gazdasági Párt, illetve az ezek egyesüléséből létrejött Keresztény Nemzeti Egyesülés Párt, vagy az Országos Keresztényszocialista Párt. Ebben az időszakban, tehát a két világháború között számtalan olyan politikai csoportosulás, párt létezett, amelynek a nevében megtaláljuk a “keresztény” szót. Ezekre jellemző volt, hogy bizonyos politikai ideológiákat társítottak a keresztyén értékrenddel, pl. a nacionalizmust, vagy a szocializmust. Ma már ezt nem igazán lehetne megtenni, hiszen az említett ideológiákat lejáratták, és ettől nehéz elvonatkoztatni. Másrészt eleve problematikusnak tartom, hogy a keresztyén jelző mellé odaragasszunk bármit is, mintha az kiegészítésre szorulna. A keresztyén üzenet mindent átfogó világkép, nem szorul rá semmiféle kiegészítő jelzőre. Ha tehát keresztyén pártban gondolkodunk, én azt mondanám, hogy szimplán legyen keresztyén. Amin viszont mindenképpen el kellene gondolkozni, hogy megéri-e ilyen pártot alapítani, ugyanis lehet – ha egy picit előre gondolkozunk, és az evangélium ügyét tartjuk szem előtt -, hogy hosszútávon többet árt, mint használ. Ha pártról beszélünk, akkor óhatatlanul megjelennek a rövidtávú politikai érdekek, illetve egy párthoz szervesen kötödő érdekek, például a pártfegyelem. Ezek az érdekek viszont ütközhetnek – és előbb-utóbb ütközni is fognak – azokkal az elvekkel, amelyeket az előbb említettem Sebestyén Jenőre hivatkozva, nevezetesen: egy keresztyén lelkész, pap – de én idevennék minden keresztyént – csak olyan politikát szolgálhat, vagy hirdethet, amely teljes harmóniában van az általa vallott keresztyén elvekkel. Ez egyrészt egy ízig-vérig keresztyén programot kíván meg, másrészt ahhoz minden áron való ragaszkodást. Ez bármilyen, nem keresztyén párt esetében is nehéz feladat, ha már az ember pártpolitikára adja a fejét, egy keresztyén párt esetében viszont még a név is kötelez, és ez óriási felelősséget jelent. Sőt, még ha a párt szintjén elvhűek is maradnak a kitűzött célokhoz, a pártban, a benső mechanizmusaiban is érvényesülnie kellene elvileg az általuk vallott elveknek, amely megint csak piszkosul nehéz feladat. Egy kis hiba, egy apró kilengés is elég ahhoz, hogy lejárassa a keresztyén nevet. Összefoglalva az addigieket: hihetetlenül nehéz elkerülni azt, hogy ne a világnézetünk, vagy keresztyénségünk árán folytassunk pártpolitikát.

B.B.: Az kedves Istennek, hogy egy ország explicite keresztyénnek mondja magát?

M.T.A.: Nem tartom problémásnak, ha keresztyén nemzetnek nevezi egy politikai vezető az országunkat. Lehet akadékoskodni, de nyilvánvalóan nem arra gondol, hogy a nemzet minden tagja, polgára újjászületett hívő, hanem arra, hogy kultúránkat, történetünket, értékeinket a keresztyénség határozza meg – akár a mai napig is. Hogy ez Istennek tetsző, vagy nem tetsző, azt nem tudom. Ha valaki csak szimplán rövidtávú aktuálpolitikai érdekek miatt él egy ilyen megfogalmazással, valódi meggyőződés nélkül, az biztos, hogy nem őszinte, és mint ilyen, Istennek nem tetszik. De ha komolyan és meggyőződéssel jelenti ezt ki, még akkor is, ha sokan nem értenek vele egyet, az lehet – ha már mindenképpen ezzel a megfogalmazással kell élnem – Istennek tetsző. Egyébként mindaz, amit korábban mondtunk – tehát a keresztyén hívők közügyekkel kapcsolatos felelőssége -, nem függ attól, hogy keresztyén nemzetnek tituláljuk magunkat, vagy sem. Nem kell attól félnünk, hogy ráerőltetjük az akaratunkat másokra. Mi, keresztyének ugyanolyan szavazóképes polgárok vagyunk, mint a nem keresztyén meggyőződésű emberek, ateisták, egyéb vallások követői, bárkik. Keresztyénként az a felelősségünk, hogy olyan közélet és olyan politika előmozdításában legyünk érdekeltek – és ezért aktívan tegyünk is -, amely Isten mércéjéhez, és az Ő elveihez a leginkább közelít. Vigyázzunk, mert ez nem jelenti automatikusan azt, hogy csak azokra a pártokra, vagy politikusokra lehetne szavazni, akik keresztyénnek vallják magukat. Ami lényeges, az az adott politikai csoportosulás programja. Ezt kell megvizsgálnunk, és összevetnünk azon elvekkel, amiről korábban beszéltünk. A döntést csak ezután hozhatjuk meg, de meg kell hoznunk, nem odázhatjuk el.

B.B.: Melyek ma azok a közéleti és politikai témák, amelyekben a legfontosabb az egyházaknak állást foglalniuk?

M.T.A.: Például a házasság kérdése, talán ez ma a legfontosabb és a legaktuálisabb. A házasság intézménye soha nem látott ostrom alatt van. Itt Isten teremtettségének rendjét veszélyeztetik, és ilyen értelemben egyedülálló a történelemben. A házasság az Isten által életbe léptetett első intézmény, mindent megelőz. Most azt látjuk, hogy hihetetlenül ki akarják tágítani a határait. De beszélhetnénk még az abortuszról, vagy a pornográfiáról is. Hasonlóképpen aktuális a szegénység, a szegények helyzete, kizsákmányolása vagy a környezettel való bánásmód. De talán aktuális a pár éve, egy brutális gyilkosság kapcsán felvetődött halálbüntetés kérdése is, vagy az oktatásügy. Mondanom sem kell, hogy rendkívüli aktualitása van a bevándorlás, illetve migráció témájának is, és ehhez kapcsolódóan az iszlám térhódítás veszélye is felmerül. Keresztyénként egyszerűen nem tehetjük meg, hogy nem foglalkozunk ezekkel, és nem foglalunk állást. Nem engedhetjük át másoknak e témák tematizálását. Nem hagyhatunk magunk mögött erkölcsi vákuumot, mert ha mi, keresztyének nem beszélünk ezekről a témákról, más fog, és más, a mienktől eltérő, nem keresztyén értékrend szerint.