John Stott: Fundamentalizmus és evangéliumiság
„….A „fundamentalizmusnak”, amelyet ma gyakran használnak teológiai csúfnévként, tiszteletreméltó eredete volt. Egy tizenkét papírkötésű könyvből álló sorozatról kapta a nevét, amelyet 1909 és 1915 között Lyman és Milton Stewart, a Dél-Kaliforniából származó testvérpár terjesztett. Mindegyik könyvecske több, különböző szerzőkből származó írásból állt, ezek milliószámra jártak kézről-kézre, ingyenesen. A bennük tárgyalt „fundamentumok” olyan alapvető keresztyén igazságokat tartalmaztak, mint a Szentírás tekintélye, Jézus Krisztus istensége, testet öltése, szűztől való születése, áldozati halála, testi feltámadása és személyes visszajövetele, a Szentlélek, bűn, megváltás és ítélet, imádat, világmisszió és evangélizáció. A „fundamentalista” szót azért alkották meg, hogy azokat jelöljék vele, akik hisznek a keresztyén hit alapvető kijelentéseiben. A Fundamentals (Alapigazságok) szerzői mind Nagy-Britanniából és Észak-Amerikából valók voltak, és olyan oszlopos evangelikál vezetők tartoztak közéjük, mint R. A. Torrey, B.B.Warfield, A.T.Pierson, James Orr, Campbell Morgan, valamint J.C.Ryle és Handley Moule püspök.”
(…)
Eredetileg tehát a „fundamentalista” az „evangéliumi” elfogadott szinonimája volt. Vegyük példaként Carl Henry 1947-ben megjelent The Uneasy Conscience of Modern Fundamentals (A modern fundamentalizmus nyugtalan lelkiismerete) című könyvecskéjét. Ebben, miközben arról panaszkodik, hogy „az evangelikál keresztyénség egyre kevesebbet beszél az evangélium szociális vonatkozásairól”, nem tesz különbséget fundamentalizmus és evangéliumiság között. A fundamentalizmus azonban fokozatosan bizonyos végletekkel és túlzásokkal kapcsolódott össze az emberek gondolkodásában, úgyhogy az 1950-es évekre több észak-amerikai evangéliumi vezető, mint maga Carl Henry, Billy Graham és Harold Ockenga az „új evangéliumiság” elnevezést kezdték pártolni, megkülönböztetendő azt a régi fundamentalizmustól, amelyet elutasítottak.
Emiatt az evangelikál hívőket érthető módon megrémítik az olyan könyvek, mint a James Barr professzor által írt Fundamentalism (Fundamentalizmus) és a Jack Spong püspök által írt Rescuing the Bible from Fundamentalism (Mentsük meg a Bibliát a fundamentalistáktól), amelyek akár tudatlanságból, akár félreértésből vagy rosszindulatból megőrzik a régi azonosítást. Úgy írnak, mintha az egyház egyedül a felvilágosult liberalizmus és a maradi fundamentalizmus között választhatna.
Hadd mondjuk ki azonban itt és most, világosan és teljes meggyőződéssel, hogy az evangéliumi keresztyének döntő többsége (legalábbis Európában) visszautasítja a „fundamentalista” címkét, mert jó néhány lényeges kérdésben nem értenek egyet sok, önmagát fundamentalistának tekintő egyénnel.
Azért olyan nehéz megállapítani, hogy melyek ezek a pontok, mert a fundamentalizmus sohasem határozta meg világosan önmagát az evangéliumisággal szemben, nem adott közre egy széles körben elfogadott dogmatikai alapot. Amikor azon igyekezem, hogy most ennek az ellenkezőjét tegyem, vagyis az evangéliumiságot különböztessem meg a fundamentalizmustól, kétségtelenül az általánosítás és kikarikírozás bűnébe fogok esni. De arra kérem az olvasóimat, ne tévesszék szem elől, hogy az alábbiakban nem egyes egyéneket vagy csoportokat, hanem mindössze bizonyos, egymással szembenálló irányzatokat próbálok bemutatni. Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy meglehet, a kép, amelyet a fundamentalizmusról festek, illik egy régi típusú, amerikai változatra, de nem illik néhány olyan kortársunkra, aki megtartja az elnevezést, de elutasít néhány ismérvet. Ehhez hasonlóan az evangéliumiságról festett képem pedig idealizált, hiszen – sajnos – néhány evangelikál kortársunk magára vonatkoztatja az elnevezést, de nem él annak megfelelően.
Meglátásom szerint legalább tíz olyan jellegzetesség van, amelyet figyelembe kell vennünk.
1.) Az emberi gondolkodással kapcsolatban a régi iskola fundamentalistái azt a benyomást keltik, hogy nem bíznak a tudományban, beleértve a különböző tudományágakat; néhányan a teljes mértékű intellektualizmus- és haladás-ellenesség felé hajlanak. A valódi evangelikál hívők azonban elismerik, hogy minden igazság Isten igazsága, hogy elménket Isten adta, és ez lényeges része az általunk hordozott isteni képnek; hogy megsértjük Istent, ha megtagadjuk azt, hogy gondolkozzunk, és hogy Őt dicsőítjük akkor, amikor akár a tudomány, akár a Szentírás által „Isten gondolatait gondoljuk Őutána” (Johannes Kepler)
2.) A Biblia természetével kapcsolatban a fundamentalistákról azt állítják a különböző szótárak, hogy hitük szerint „a Biblia minden szava szó szerint igaz”. Ez biztosan rágalom, mivel a „szó szerint” kifejezés használata itt túl általános. Az azonban tagadhatatlan, hogy néhány fundamentalistát a szavakhoz való túlzott ragaszkodás jellemez. Az evangéliumi keresztyének azonban, miközben hiszik, hogy bármit is állít a Biblia, az igaz, hozzáteszik, hogy abból, hogy amit állít, van, ami képletesen vagy költői módon (és nem szó szerint) igaz, és így is kell magyarázni. Azt gondolom, még a legszélsőségesebb fundamentalista sem hiszi, hogy Istennek tollai vannak (Zsolt 91,4)!
3.) Ami a Biblia ihletettségét illeti, a fundamentalisták hajlamosak ezt valamilyen mechanikus folyamatnak tekinteni, amelyben az emberi szerzők passzívak voltak, nem játszottak aktív szerepet. Így a fundamentalisták által alkotott kép a Bibliáról, miszerint azt Isten úgy diktálta, hasonlít az iszlám hívőknek a Kóránról alkotott képéhez, amelyet szerintük Allah diktált arab nyelven Gábriel angyal révén, miközben Mohamed egyetlen dolga az volt, hogy lejegyezze a diktált szöveget. Ily módon a Korán hitük szerint a mennyei eredeti pontos másolata. Az evangéliumi keresztyének ezzel szemben a Szentírás kettős szerzőségét hangsúlyozzák, vagyis azt, hogy az isteni szerző emberi szerzők által szólt, miközben ők képességeik teljes birtokában voltak.
4.) A Biblia magyarázatával kapcsolatban úgy tűnik, a fundamentalisták azt feltételezik, hogy a szöveget közvetlenül önmagukra alkalmazhatják, mintha az elsődlegesen nekik lett volna írva. Figyelmen kívül hagyják tehát a Biblia világa és a jelenlegi világ között tátongó kulturális szakadékot. Az evangelikál hívők azonban – legalábbis ami az eszményképet illeti – megpróbálkoznak a kulturális átültetés feladatával, amelynek során igyekeznek azonosítani a szöveg lényegi üzenetét, kiemelni azt az eredeti kulturális összefüggésből, majd új összefüggésbe helyezni, vagyis alkalmazni azt a mai helyzetünkre.
5.) Ami az ökumenikus mozgalom kérdését illeti, a fundamentalisták általában nemcsak gyanakvással viseltetnek iránta (amire valóban lenne némi okuk), de mindenre kiterjedően, kritikátlanul, sőt harsányan elutasítják azt. Ennek a magatartásnak legmegrázóbb megnyilvánulását látjuk az Americal Council of Christian Churches (Keresztyén Egyházak Amerikai Tanácsa) szervezetében, amelyet Carl McIntyre alapított 1941-ben. Sok evangéliumi liberális keresztyén azonban – bár kritizálja az Egyházak Világtanácsának liberális ágendáját és gyakran elvtelen metodikáját, megpróbál különbséget tenni, helyeselve az ökumenizmusban azt, ami bibliai alapokon támogatható, igényt tartva azonban arra a szabadságra, hogy elutasítsa azt, ami nem.
6.) Az egyházzal kapcsolatban a fundamentalisták hajlamosak arra, hogy elkülönülő egyházat képviseljenek, és leváljanak minden olyan közösségről, amely nem ért egyet saját dogmatikai álláspontjuk minden kis részletével. Elfelejtik, hogy Luther és Kálvin nagyon kelletlen szakadárok voltak, akik megreformált katolicizmusról álmodtak. A legtöbb evangéliumi keresztyén azonban, miközben hiszi, hogy helyes dolog az egyház dogmatikai és etikai tisztaságára törekedni, hisz abban, hogy a tökéletes igazságot nem lehet elérni ebben a világban. Nem könnyű megtalálni az egyensúlyt a fegyelem és a tolerancia között.
7.) A világgal kapcsolatban a fundamentalisták hajlamosak olykor kritikátlanul átvenni annak értékeit és mércéjét (pl. a jólét evangéliumában), máskor pedig távol tartják magukat tőle, félve a beszennyeződéstől. Ez nem jelenti azt, hogy az evangéliumi keresztyének között senki sem illethető a világiasság vádjával. A legtöbben az evangelikál hívők közül azonban, legalábbis elméletben, azon igyekeznek, hogy szívükön viseljék a bibliai tiltást, és ne azonosuljanak ehhez a világhoz, Ugyanakkor nagy hangsúlyt fektetnek arra is, hogy megfeleljenek Jézus felszólításának, miszerint az a feladatuk, hogy a világot sóként és világosságként áthassák, hogy megakadályozzák annak romlását és felderítsék sötétségét.
8.) Faji kérdésekben a fundamentalisták körében – főként az Egyesült Államokban és Dél-Afrikában – megfigyelhető egy irányzat, amely ragaszkodik a fehér felsőbbség mítoszához, és védelmezi a faji elkülönülést még az egyházon belül is. A rasszizmus kétségtelenül előfordul az evangéliumi keresztyén között is. Azonban széles körben vágynak arra, hogy megszabaduljanak ettől. Állíthatjuk, hogy a legtöbb evangéliumi keresztyén faji egyenlőséget hirdet és gyakorol, amelynek eredetét a teremtésben, kiteljesedését pedig Krisztusban hiszik, aki ledöntötte a faji, társadalmi és nemi elkülönülés válaszfalait, hogy egyetlen, egységes emberiséget hozzon létre.
9.) A keresztyén misszióval kapcsolatosan a fundamentalisták hajlamosak ragaszkodni ahhoz, hogy a „misszió” és az „evangelizáció” rokon értelmű szavak, és az egyház hivatása hivatalánál fogva az evangélium hirdetése. Az evangéliumi hívők azonban, bár hangoztatják az evangelizáció elsőbbségét, úgy érzik, azt lehetetlen a társadalmi felelősségtől elválasztani. Jézus szolgálatában ugyanúgy, mint ma, a szavak és a tettek, az igehirdetés és a példaadás, a jó hír és a jó cselekedetek kiegészítik és erősítik egymást. Ezeknek elválasztása, írta Carl Henry, a „protestantizmus kínos válópere.”
10.) Ami a keresztyén reménységet illeti, a fundamentalisták hajlamosak dogmákat megfogalmazni a jövővel kapcsolatban, bár biztos, hogy nem ők az egyetlen dogmatikusok ezen a téren. Azonban gyakran részletekbe menően értelmezik a próféciák beteljesedését, szigorúan szakaszokra osztják a történelmet, és olyan keresztyén cionizmus mellett foglalnak állást, amely figyelmen kívül hagyja a palesztinokkal szemben elkövetett mélységes igazságtalanságokat. Az evangelikál keresztyének ezzel szemben, miközben buzgó várakozással igenlik a mi Urunk Jézus Krisztus személyes, látható, dicsőséges és győzelmes visszajövetelét, inkább nem foglalnak állást olyan részletekkel kapcsolatban, amelyekre vonatkozóan még a szilárd bibliai alapokon álló keresztyének is különböző álláspontokat képviselnek.”
Forrás: John Stott, Egy az Úr, egy a hit – az evangéliumi mozgalom hitvallása, 22-27.o.
Ez is érdekelhet
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: „mi a különbség a kettő között?” És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
