4
szept
2017

A dicsőítés visz be „Isten jelenlétébe”?

Ha valaki vett már részt „dicsőítésen” – itt most elsősorban a modern dicsőítésre gondolunk -, akkor biztosan hallotta már a következő szavakat, jellemző mondatokat, melyeket általában a dicsőítés vezető mond mikrofonba: „a dicsőítés során Istennel fogunk találkozni”, „lépjünk be Isten jelenlétébe”, „hagyjuk, hogy Isten, Isten szeretete megérintsen minket, a szívünket, a lelkünket.

Magam is vettem részt olyan alkalmakon, ahol a „tanítást”, az igehirdetést zenés dicsőítés követte. A dicsőítésvezető mindig azzal nyugtázta röviden az elhangzó tanítást, hogy „jó-jó, ez fontos, de most hagyjuk, hogy Isten szeretete megérintsen, és belépjünk az Ő jelenlétébe”, ezzel egyértelműen azt sugallva, hogy bár a tanítás, vagy az elhangzó igemagyarázat/igehirdetés lényeges, de a dicsőítés során „találkozunk” csak igazán Istennel – azon keresztül érezzük meg igazán az Ő szeretetét és erejét.

Az ilyen és ehhez hasonló megjegyzésekkel azonban komoly problémák vannak. Látni fogjuk a következőkben, hogy miért.

Vaughan Roberts, anglikán teológus a következőképpen mesél saját tapasztalatairól „True Worship” (valódi/igazi dicsőítés/istentisztelet) című, a téma szempontjából meghatározó művében, amelyre írásomban többször is fogok utalni: „néhány éve missziós úton voltam Londonban. Az egyik alkalmunk után a csapat egyik tagja odajött hozzám, és azt kérdezte: „miért nem emeled fel a kezed, amikor énekelsz?” Nekem nem okozott problémát, ha valaki felemeli a kezét. A Bibliában vannak beszámolók olyan emberekről, akik a magasba emelték a kezüket. Ezen keresztül, a testünkkel valamit ki tudunk fejezni abból, amit a szívünkben érzünk. De nem igazán értettem, hogy ez a mozdulat miért jelent ilyen sokat a barátom számára. Egyszerűen visszakérdeztem: „miért gondolod, hogy ezt kellene tennem?” Így válaszolt: „mert akkor, amikor felemeled a kezed, Isten áldását fogadod el. Közel lesz hozzád, és érezni fogod az Ő jelenlétét.”

Roberts a következőképpen összegzi e felfogással kapcsolatos meglátását: „ez kifejezte, ahogy sokan gondolkodnak: Istennel találkozunk, amikor dicsőítő dalokat éneklünk – különösen akkor, amikor ezt meghatározott módon tesszük. A zenészek és a dicsőítésvezetők feladata, hogy ezt a találkozást megkönnyítsék.” Roberts, érzékeltetve ez előbbi felfogást, egy keresztyén dicsőítő CD leírását is idézi: „számos zenei stílus létezik, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy Isten jelenlétébe kerüljünk. Reméljük, hogy ez az összeállítás áldás lesz önök számára. Célunk, hogy az egész világon minden embernek segítsünk abban, hogy Isten jelenlétét világosabban meg tudják élni.

Nos igen. Roberts-nek teljesen igaza van. Úgy tűnik, hogy azok a zenészek, különösképpen is a dicsőítésvezetők, akik ezzel a terminológiával élnek, az „Isten jelenlétét”, illetve az oda való bekerülést egy érzéssel azonosítják. Némelyek egészen plasztikusan írják le az Istennel való találkozás pillanatát: „amikor a hideg végigfut a hátamon”, „amikor különös melegséget érzek a szívem környékén”, „amikor megfeledkezem magamról”, „amikor liftezik a gyomrom”. Azt hiszem, egyértelmű, hogy mire gondolnak. Egy érzést próbálnak körül írni. Kétségtelen, hogy vannak olyan pillanatok, amikor érzéseink ennyire intenzívek.

Azonban mindannyian különbözőek vagyunk. Különféle dolgok válthatnak ki belőlünk ilyen és ehhez hasonló érzéseket. Némelyeket akkor kerít hatalmába ez az érzés, amikor gyertyafénnyel gyengén megvilágított középkori templombensőben, nyugodt gregorián dallamokat hallgatnak férfi kórusok ünnepélyes előadásában. Mások ezt biztos „hidegnek” találnák. Vannak, akiknek ehhez az érzéshez akusztikus gitárokra, modern dobfelszerelésre és szintetizátorra van szükségük.

Két egészen eltérő stílus, mégis, ugyanazt a meghatódottságot váltja ki az emberekből. Az egyiknek ez, a másiknak pedig amaz válik az Istennel való találkozás pillanatává. Más körülmények, más hatások váltják ki az érzést, de maga az érzés ugyanaz: Isten „érintésének” megtapasztalása.

Nem csoda, hogy az emberek olyan alkalmakra, rendezvényekre járnak, ahol ezt – vagy valami ehhez hasonlót – átélhetnek, hiszen ki ne akarna az „Istennel találkozni”? Félre ne értsük: nem baj, hogy az emberek az Istennel való kapcsolatukból nem akarják kizárni az érzéseiket. Az érzéseink hozzánk tartoznak. Az embernek elemi módon részét képezik az intellektusán túl az érzései. Ami problémás, az a terminológia – a téves szóhasználat. Ugyanis egy érzést, ami alapvetően szubjektív, nem lehet egyenlővé tenni az Istennel való találkozással. Vagy ha igen, akkor – mivel pusztán egy érzületről van szó – lehet stimulálni, azaz mesterségesen előidézhető. Csak keresni kell egy kórust, egy keresztyén együttest / dicsőítő zenekart, amely az élményt és a hozzá kapcsolódó érzést szolgáltatja számunkra. Ha kiráz a hideg, liftezik a gyomrunk és elfog a zokogás, akkor elégedetten mehetünk haza: dicsőítettünk és találkoztunk Istennel.

Fel kell azonban tennünk a kérdést: valóban találkoztunk vele? Valóban beléptünk az Ő jelenlétébe? Honnan tudhatjuk, hogy az élmény az élő Istennel való találkozás pillanata volt? Hiszen a zene önmagában is képes arra, hogy érzéseket generáljon. Régi vagy új? Teljesen mindegy. A stílus is mellékes. Bach vagy Beatles, Robbie Williams…  Akár az autóban hallgatjuk, akár egy koncertteremben, a zene érzéseket kelt. Hogyan is lehetnénk biztosak benne, hogy az adott keresztyén rendezvényen bennünk megjelenő érzések valóban Isten jelenlétének a jelei, és nem egyszerűen a kellemes zene hatása okozza azokat?

Roberts a következő megállapítást fűzi mindehhez: a Biblia sehol, egyetlen helyen sem tanít arról, hogy az érzések elröpíthetnének minket Isten jelenlétébe. Ha ez lehetséges volna, Isten zenészeket és dicsőítésvezetőket küldött volna, és nem a Fiát, a Szabadítót és a Megváltót. Egyedül Krisztus tud bevinni minket a mennyei szentek szentjébe, úgy, hogy a benne való hit által közvetlen utunk van az Atyához.

De ez még nem minden. Az előbb ismertetett nézetnek (mely szerint Isten dicsőítése alapvetően olyan énekléssel eltöltött idő, amely Isten jelenlétébe el tud juttatni) számos káros konzekvenciája lehet:

Először: Isten igéje perifériára kerül.

A tanítás, illetve a tanításra fordított idő világviszonylatban csökken a keresztyén közösségekben. Az emberek egyszerűen nem akarnak gondolkodni. Elegük van a beszédből… Isten jelenlétét akarják érezni, ezért ahhoz a zenéhez fordulnak, amely megadja azt nekik. Azonban Istenhez a hitünkön keresztül közelítünk, és nem a zenén keresztül. Hogyan is hihetnénk Istenben, ha a beszédét, Isten szavát és igéjét előtte ne hallanánk? Pál a következőket írja: „A hit tehát hallásból van, a hallás pedig Krisztus beszéde által.” Természetesen az énekszót is halljuk, és vallásos tartalmat közöl az éneklés is, ugyanakkor a éneklés nem prédikáció, nem igehirdetés, és nem is ez a funkciója. Az apostolok  nem „énekeltek” Krisztusról, amikor evangelizálták a népeket, vagy tanították a gyülekezetet, hanem beszéltek (vagy írtak) róla.

A kérdés tehát adódik: zene vagy Szentírás? Ha gyülekezetet keresünk, vajon mi lesz az elsődleges szempont? Azt választjuk, ahol a legjobb dicsőítő zenekar játszik, vagy azt, ahol leginkább biblikus tanítást kapjuk? Félre ne értsük! A zene fontos. Hitéletet azonban zene nélkül is lehet folytatni, Isten igéje nélkül viszont nem. Isten az Ő igéjén keresztül hív minket a vele való kapcsolatba, úgy, hogy Jézus szavát meghalljuk, hiszünk neki és bízunk benne. És ugyanez az ige az, amely által meggyökerezünk és megerősödünk keresztyén hitünkben, azáltal, hogy az élő Isten figyelmeztet, buzdít és vezet minket – az Ő írott és hirdetett igéjén keresztül nap, mint nap.

Sokan a következőképpen felelnének mindarra, amit eddig elmondtunk: „Igen, ez helyes. Valóban szükségünk van a Bibliára. De szükségünk van a Lélekre is. Isten az Ő igéjén keresztül szól az értelmünkhez, de a szívünket a Lelke érinti meg.” Igaza van Robertsnek, amikor ezt a kijelentést jellemzi: „az Isten igéje és az Ő Lelke viszonyát érintően egy nagyon komoly félreértés nyilvánul itt meg. A Szentírás sehol sem engedi meg, hogy ezt a kettőt elválasszuk egymástól. Isten Lelke a Biblia isteni szerzője, és a mai napig ezen a könyvön keresztül szól hozzánk. Isten igéje a „Lélek kardja” (Ef 6,17). Ha tehát Istenhez, az Ő cselekvéséhez, a Lelkéhez közel akarunk kerülni, akkor nélkülözhetetlen, hogy hallgassuk az Ő igéjét„.

Másodszor: az üdvbizonyosságunk veszélybe kerül

Ha Isten jelenlétét egy érzéssel, vagy élménnyel kapcsolom össze, mi történik akkor, ha éppen nem érzek semmit, vagy hiányzik a hőn áhított élmény? Arra a következtetésre fogok jutni, hogy eltávolodtam Istentől, hogy a hitéletem kiszáradt. Sokan hitéleti válságba kerülnek, ha el kell hagyniuk a gyülekezetüket, amelyben profi dicsőítő zenekar volt, mondván „az új gyülekezetemben is hirdetik az igét és tanítják az Írást, de az orgonajáték, vagy dicsőítés nem olyan szintű, hogy olyan élménnyel ajándékozzon meg, amelyet megszoktam.”

Szükséges tehát újra és újra leszögeznünk: Isten irántunk érzett és tanúsított szeretete nem tőlünk függ. Sőt, rajtunk kívül álló tény, amely Istennek az Ő Fián keresztül véghezvitt cselekvésében öltött testet. Ez egy múltbéli, de minden időre kiható és érvényes esemény, amin nem lehet változtatni. Nem az érzéseinktől függ, azok nem változtatnak rajta semmit. Egyedül és kizárólag Krisztus elvégzett munkája a lényeg. Nem az érzéseink határozzák meg az Istennel való kapcsolatunkat: nem képesek kicsivel sem közelebb vinni hozzá, vagy kicsivel távolabb vinni tőle. Ha bízunk Krisztusban, akkor hit által MÁR MOST Isten jelenlétében vagyok: „… vele együtt feltámasztott, és a mennyei világba ültetett Krisztus Jézusban” (Ef 2,6). Ha tehát biztosítékra, vagy bizonyosságra van szükségünk, akkor a tekintetünket Krisztusra kell vetnünk, és nem az érzéseinkre kell figyelnünk, amelyek – lényegüknél fogva – mindig ingadoznak.

Harmadszor: a zenészek felmagasztalásához vezet

Sajnos általánossá válik, hogy a zenészek felé nagyon magas elvárásokat támasztunk. Már-már papi szerepet tulajdonítanak nekik, akiknek az a szerepük, hogy Isten jelenlétébe bevigyenek minket, miközben adott élményt generálnak. A gyülekezetekben állandó tisztséggé válik – és már-már az igehirdetővel egyenrangú szerepkörré – az ún. „dicsőítésvezető”, akinek ezt a (tévesen neki tulajdonított) hatalmas terhet kell hordoznia. Ha nem teljesíti a rá bízott feladatot, akkor rövid úton helyettesítik valaki mással. A legtehetségesebbek azok, akik mindig megtalálják azokat az eszközöket, amelyek a mindenkori összejöveteleken a legjobban működnek. Ismerik azokat a dalokat, akkordokat és hangszereket , amelyek a kívánt hatást a leginkább képesek kiváltani. Ezek a dicsőítésvezetők könnyen sztárokká válnak a keresztyén szubkultúrán belül, akiket újabb és újabb keresztyén rendezvényekre és konferenciákra invitálnak.

Ennek a jelenségnek azonban megvannak a maga veszélyei. A tehetséges zenészek vállára túl gyorsan helyezünk komoly felelősséget. Nem az ember hite, nem az egészséges tanítás, amit vall, lesz a fő szempont a választásban, hanem a tehetség. Ennek valóban így kell lennie? Csak azért, mert valaki jól bánik egy hangszerrel, tehetséges, mondhatni „színpadra termett”, ráadásul még dekoratív megjelenésű is, rögtön szerepet (ráadásul vezető szerepet) érdemel a gyülekezetben? Nem inkább az az elsődleges prioritás, hogy valaki mennyire ismeri a Szentírást, és hogy ez az ismeret hogyan válik élővé az életében? Ha pedig már zenél valaki, nem annak kellene az egyik elsődleges szempontnak lennie, hogy a repertoár, amit összeállít, olyan dalokból álljon, amelyek a világos, helyesen súlypontozott, biblikus tanítást tartalmazzák? Hogy valóban segítsen abban, hogy Krisztus tettét, csodás személyét szemlékjük, s ne csak kellemes érzéseket generáljon az előadásával.

A legjobb keresztyén zenészek elsősorban nem azok – mondja Roberts –, akik tapasztalatokat termelnek (amit egyébként egy-két technikai eszközzel könnyen és gyorsan el lehet érni), hanem azok, akik zenéjükkel Krisztusra mutatnak, és figyelmünket a róla szóló igazságra irányítják.

Negyedszer: szakadásokat okoznak

Ha egy adott élményt az Istennel való találkozással összekapcsolunk, és ezt az élményt csak egy bizonyos típusú zene képes előcsalogatni, akkor – érthető módon – rendkívül lényegessé válik, hogy az adott zenét a gyülekezetben, vagy bármilyen más keresztyén összejövetelen rendszeresen játsszák. Ez nem jelent problémát akkor, ha a zene mindenki zenei ízlésének megfelel, tehát mindenkinek tetszik. De ha valaki más zenét szeret, vagy más típusú zenéért lelkesedik, akkor ez komoly problémákat okozhat. Ez a magyarázata annak, hogy miért vezethet a zene a keresztyén közösségekben olyan könnyen szakadásokhoz. Amikor zenéről van szó, hirtelen elfogy a tolerancia. Egészen konkrét zenei stílusokról rögtön az Istennel való autentikus és valódi találkozásra asszociálnak. Aki más preferenciákkal rendelkezik (példának okáért a genfi zsoltárokért lelkesedik, a gregorián zenéért, vagy egyszerűen csak a hangszer nélküli éneklésért), azt egész egyszerűen érzéketlennek, szemellenzősnek vagy lelketlennek bélyegzik, aki „nem tud felengedni”, vagy a „tradíció, a hagyomány foglya”.

Meg kell értenünk, hogy a zenei stílus irreleváns. Lényegtelen. Teljesen természetes, hogy van kedvenc zenei stílusunk, hogy vannak kedvenc dalaink, de ennek semmi jelentősége sincs, ha azokkal a szavakkal hasonlítjuk össze őket, amelyeket éneklünk. Az igazság az, ami mindent megelőzően lényeges, és nem a játszott zene stílusa.

Mindez talán megóv minket attól, hogy túlontúl nagyra tartsuk a zenét. Ugyanakkor túlreagálni sem szabad ezt a jelenséget. Tény, hogy a Szentírás nagy becsben tartja a keresztyének életében az éneklést, tehát nekünk is ezt kell tennünk, azonban oda kell figyelnünk a megfelelő sorrendre; arra, hogy mi az elsődleges, és mi a másodlagos, illetve arra, hogy ha ezt a kettőt felcseréljük, milyen anomáliák jelenhetnek meg a kegyességünkben.

„Isten jelenléte”

Miért olyan lényeges a helyes szóhasználat? Azért, mert a helytelen terminológia rosszul súlypontozott keresztyén kegyességet eredményez, amely a keresztyén élet lényegét homályosítja el. Azt, hogy mindenhol Isten jelenlétében vagyunk. Ha ezt nem akarjuk elfogadni és minősített zenés összejöveteleken akarunk belépni az Isten jelenlétébe, ószövetségi módon gondolkodunk. Miért mondom ezt?

Az Ószövetségben ott volt a templom – egy kijelölt helyen, Jeruzsálemben. Az Ószövetségben ott volt a Tóra, a Törvény, amely a legapróbb részletekig szabályozta az emberek életét. Ott voltak az áldozatok, amelyeket szabályszerűen kellett végrehajtani. Az áldozás akkoriban nem lehetőség volt, hanem a Törvény által előírt kötelesség. Komoly büntetés járt azért, ha valaki elmulasztotta az áldozatot, ahogy azért is, ha nem a megadott módon mutatta be azt, és ha nem ott, ahol kell.

Egyébként Isten még ebben a sajátos és behatárolt történelmi helyzetben és időben is azt mondta a prófétáin keresztül (Ézsaiás, Jeremiás stb.), hogy nem a külsődleges rituálé a lényeg, hanem elsősorban az, hogy mi van az ember szívében, és ez a benső diszpozíció hogyan nyilvánul meg másokkal való kapcsolatunkban – azaz, hogy hogyan bánunk másokkal.

Ha azt a kérdést tennénk fel, hogy hol folyik az istentisztelet az újszövetségi korban, akkor – valószínűleg sokan – azt mondanák, hogy vasárnap reggel 10-től a templomban, xy gyülekezetben. Azonban – akár hisszük, akár nem – az Újszövetségben nem szerepel a keresztyének összejöveteleivel kapcsolatban az „istentisztelet” szó, sem a „dicsőítés.”

Akkor hát mi Isten újszövetségi népének az istentisztelete? A Róm 12-ben szerepel egy érdekes felsorolás arról, hogy milyen a valódi istentisztelet. Itt nem a szűkebb értelemben vett istentiszteletünkre, vagy zenei dicsőítésünkre vonatkozó információk szerepelnek: nem az, hogy mikor kezdődik, és mikor végződik, nem az, hogy liturgiailag milyennek kell lennie, sem nem az, hogy hány darab és milyen típusú ének legyen, hanem a következők: ne gondoljuk magunkat többnek, mint amilyenek vagyunk. Vagy: testvérszeretetben legyünk egymás iránt gyengédek, tiszteletadásban megelőzők. Vagy: ne fizessünk senkinek rosszal a rosszért.

Ez a lényeg: az újszövetségi istentisztelet egésze a testvérszeretetről szól. Nincs többé kijelölt templom, ahol áldozatot kellene bemutatni, ahol emberi közvetítők segítségével, pontos rituálé betartásával „beléphetnénk” Isten jelenlétébe. Jézus Krisztus a tökéletes áldozat, egyszer és mindenkorra. Hasonlóképpen Ő volt a tökéletes pap, a közvetítő, a mediátor. Ő, mint tökéletes pap, bemutatta a tökéletes áldozatot – erről szól a Zsidókhoz írt levél. Mi vagyunk – akikbe beköltözött a Szentlélek – a Szentlélek temploma. Az egész életünk tehát istentisztelet: az, ahogy eszünk, iszunk, társalgunk, járunk-kelünk, ahogy a házasságunkat megéljük, ahogy adunk másoknak, ahogy gondoskodunk másokról, ahogy megintjük a másikat vagy elfogadjuk mások intését, ahogy tanulunk, ahogy zenélünk és  – szűkebb értelemben – dicsőítünk. Minden! Az életünk minden mozzanata dicsőítés.

Nem szakíthatjuk ki a szűkebb értelemben vett dicsőítést a bibliai dicsőítés egész életre szóló programjából. Ha megtesszük, újra közvetítőket fabrikálunk bűnös és gyarló emberekből. Nem tehetjük sem az emberi tehetséget, sem az éneklés/zenélés gyakorlatát „ószövetségi pappá ás rítussá”, amelyek közbenjárása által Istenhez közelebb kerülhetünk. Sőt, gondoljunk mindig úgy a kijelölt istentiszteleti időre és zenés dicsőítésre, hogy a valódi istentisztelet és dicsőítés akkor kezdődik, amikor otthagyjuk ezeket a „tematikus” alkalmat. Akkor, amikor „nem vagyunk hangulatban”, amikor nincsenek „rásegítő” eszközök. Gondoljunk a legprofánabb hétköznapjainkra úgy, mint a valódi istentisztelet és Isten dicsőítés minősített alkalmaira.

Forrás: Vaughan Roberts: True Worship

1 válasz

  1. Tóth Sándor

    Inspiráló cikk. Meg is osztom gondolataimat. A cikkben található kérdés, hamleti dilemma: „A kérdés tehát adódik: zene vagy Szentírás?” – feloldható egy magasabb szinten, amit nekem az integrál szemlélet ad. A zene a legősibb tudatmódosító eszköz. Célja a tudat hangolása egy másik tudatállapotra, vagyis a hétköznapok lelki állapotából egy másikba visz. Ez az extázis egy kinyílás , az individuális, gondolkodást egy intuitív állapot váltja fel. A mágikus tudatszinten ilyenkor belső képek jelennek meg, s a sámán pap értelmezi, sugalmazza ezt. Tehát van közvetlen spirituális belső élmény. A mitikus szinten a fogalmi tanítás aránya növekszik. Időben haladva ez még jobban láthatóvá válik. A mitikus szinten is van zene, ének, mely hangol, s ezt követi a szóbeli idézet, tanítás. A cikkben említett zene a dicsőítő. Ez egy a goszpelből származó, s extatikusabb, mint az egyházi zene. A mágikus szinten, vagy dicsőí zenélésben a lélek az individuálisból a holonok második késztetésébe lép, vagyis részévé válni egy magasabb teljességnek, Istennek. Az egyházi, mitikus szinten egy fogalomhoz egy érzést, élményt kötnek. A művész belsőleg megélt spirituális élményét zenei formába önti, például orgona, gregorián, s ez a külsőleg megélt élmény belsővé válik.

Hozzászólás írása