13
aug
2017

A Biblia tévedhetetlenségének története

Az alábbi tanulmány célja annak bemutatása, hogy a Biblia tévedhetetlenségébe vetett hit kezdettől fogva jelen volt és mind a mai napig végigkíséri az Egyház életét. Miért van erre szükség? A Biblia tévedhetetlenségének tanát némelyek azzal a felkiáltással utasítják vissza, hogy ez új tanítás, ami legfeljebb a 19. századig nyúlik vissza, és nem az Egyház közös hitét fejezi ki. Reméljük, hogy az összegyűjtött idézetek meggyőzően tanúskodnak a tanítás ősi volta mellett és segítséget nyújtanak annak elfogadásához.

A Biblia tévedhetetlenségének megvallása az óegyházban

Az óegyházi írók első generációját, akik még ismerték, vagy legalábbis ismerhették Krisztus apostolait, “apostoli atyák” néven jegyzi a teológiatörténet. Az egyik “atya”, Római Kelemen, aki Iréneusz szerint valóban látta és hallotta az apostolokat,[1] akit Órigenész a Fil 4,3 alapján egyenesen Pál munkatársaként azonosít,[2] és aki az 1. és a 2. század fordulóján a római gyülekezet püspöki tisztségét is betöltötte,[3] a következőt mondja a korinthusi gyülekezethez írt levelében:

“Beletekintettetek-e a szent iratokba, annak igazságaiba, melyek a Szentlélektől valók? Bizonyára nem kerülte el a figyelmeteket, hogy semmiféle igaztalan, semmiféle mellébeszélés nem íratott meg azokban.”[4]

Kelemen két fontos megállapítást tesz. 1. A szent iratok a Szentlélektől valók. Ez nem azt jelenti, hogy maga a Szentlélek írta a Bibliát, amit aztán átadott az emberiségnek. Ez az elképzelés teljes mértékben idegen a keresztény teológiától. A kifejezés értelme, hogy a Szentlélek a Biblia végső forrása, aki felhasználta ugyan a szentírókat a kijelentés megfogalmazása és írásba foglalása során, mindazonáltal egy az egyben az került leírásra, amit Ő eltervezett. 2. A szent iratok minden kijelentése igaz. Álláspontját mind állító (“… annak igazságaiba…”), mind tagadó formában (“… semmiféle igaztalan…”) megerősíti, így kétséget kizáróan azt tanítja, hogy a Szentírás minden kijelentése tökéletesen megfelel a valóságnak.

A második század egyik legtekintélyesebb egyházi tanítója Lungdunum (a mai Lyon) püspöke, Iréneusz volt. Az eretnekségek ellen című polemikus írásában a következő megjegyzést teszi:

“… az Írások bizony tökéletesek, mivel Isten Ígéje és az Ő Szentlelke által jelentettek ki.”[5]

Mit állít Iréneusz? 1. Az Írások tökéletesek. Ahhoz, hogy ezt a kijelentést helyesen értelmezhessük, tisztáznunk kell, mire gondolt Iréneusz, amikor az “Írások” és a “tökéletes” kifejezéseket használta. Az “Írások” az Újszövetségben rendszerint az Ószövetség kanonikus könyveire való utalás (Jn 7,38; Róm 2,27; 2Tim 3,16 stb.), mindazonáltal már ekkor megjelenik az újszövetségi iratoknak az ószövetségi iratokkal egy szintre történő emelésének igénye (1Kor 7,10; 1Tim 5,18; 2Pt 3,16 stb.). Az “Írások” a második században már egyértelműen magukban foglalták az újszövetségi kánont is.[6] Tehát amikor Iréneusz a második század végén az “Írásokra” utalt, akkor a teljes Szentírásra gondolt. Mit jelent az, hogy “tökéletes”? Figyelembe véve az Iréneusz  által használt latin szó, a “perfectus” jelentési körét,[7] valamint a szövegkörnyezetet, kijelenthetjük, hogy az egyházatya szerint a Szentírás teljes, és nincs benne semmi hiányosság vagy tévedés. 2. Az Írások azért tökéletesek, mert Isten Ígéje és az Ő Szentlelke által jelentettek ki. Nem azért nevezi Iréneusz tökéletesnek a Szentírást, mert megvizsgálta minden egyes állítását, és igaznak találta azokat, hanem azért, mert biztos benne, hogy mivel Isten Ígéje, azaz Jézus Krisztus, valamint a Szentlélek maguk tökéletesek, munkájuk, a bibliai kijelentés is mentes mind a hiányosságtól, mind a tévedéstől.

A harmadik század gondolkodói között szerepel Órigenész, aki mind az írásmagyarázat, mind a hitvédelem területén kimagaslót alkotott. Philocalia című munkájában a következőt írja:

“… az Isten bölcsessége átjárja az egész Istentől ihletett Írást egészen az ott szereplő betűkig…”[8]

Mit állít Órigenész? 1. A Szentírás Isten ihletése nyomán jött létre. Órigenész elvetette ugyan a neves alexandiai zsidó írásmagyarázó, Philón elméletét az ihletés eksztatikus módját illetően, és komolyan számolt a szentírók emberi oldalával,[9] ugyanakkor úgy tartotta, hogy az ihletés kiterjed a teljes Szentírásra. 2. A Szentírást minden részletében átjárja Isten bölcsessége. Ez a kijelentés egyenértékű annak állításával, hogy a Bibliában nincs sem hiányosság, sem fölösleg, sem tévedés, sem hazugság. Ezek a dolgok ugyanis összeférhetetlenek Isten bölcsességével.

A óegyház nyugati felének egyik legtermékenyebb és minden kétséget kizáróan legnagyobb hatású tanítója a Hippo Regius városának püspöki tisztét is betöltő Ágoston volt. Az egyházatya Jeromoshoz írt egyik levelében így fogalmaz:

“… egyedül a Szentírás kanonikusnak nevezett könyveinek tanultam meg megadni azt a félelemmel vegyes tiszteletet, hogy a legszilárdabban higgyem, szerzőik semmiben sem tévedtek, amikor megírták azokat. Ha pedig bármi is meghökkent szavaikban, mert ellentmondani látszik az igazságnak: abban, hogy ennek semmi más nem lehet az oka, mint hogy hazug volt a kódex, vagy a fordító nem követte, ami írva van, vagy én csak igen kevéssé értettem meg, nem kételkedem. Más könyveket pedig úgy olvasok, hogy bármilyen szentséggel és tudománnyal tündököljenek is, még nem tartom azért igaznak, mert ők így gondolták…. Nem vélekedem másképpen a te gondolataidról sem, testvérem. Továbbá nem gondolom, hogy azt szeretnéd: úgy olvassák könyveidet, mint a prófétákét vagy az apostolokét, akiknek írásaiban kételkedni istentelenség, hiszen híján vannak minden tévedésnek.”[10]

Ágoston álláspontja a következőképpen foglalható össze. 1. A Szentírás mentes a tévedésektől. Mint fogalmazott: “… semmiben sem tévedtek…”, valamint “… híján vannak minden tévedésnek…” Figyelemreméltó, hogy Ágoston tagadó formában fogalmazott, azaz a Szentírás tévedhetetlensége mint szakkifejezés tőle származik. 2. A Szentírás kijelentéseiben kételkedni istentelenség. Az egyházatya szerint azok, akik nem úgy tekintenek a Szentírásra, mint Isten tévedhetetlen kijelentésére, azok istentelenek. Az istentelenség az Isten nélküli, azaz hitetlen állapot szinonimája. 3. Ha valamelyik bibliai kijelentés ellentmondani látszik a tényeknek, annak oka bennünk, emberekben található. Három lehetőséget tételesen is megnevezett: a Szentírás szövegének szándékos megváltoztatása, másolói hiba, értelmezési hiba.

A Biblia tévedhetetlenségének megvallása a középkori egyházban

A középkori egyház és a skolasztikus teológia egyik legjelesebb képviselője Canterburyi Anzelm volt. Miért lett Isten emberré című korszakalkotó munkájában így nyilatkozik:

“Abban ugyanis biztos vagyok, hogy ha olyasmit állítok, ami ellentmond a Szentírásnak, akkor állításom hamis, és nem óhajtok ragaszkodni hozzá, miután az ellentmondást felismertem.”[11]

Mit állít Anzelm? 1. A Szentírás tanítása és saját gondolataink alkalmanként ellentétben állnak egymással. A hitetlenek gondolkodása lépten-nyomon ellentétbe kerül a bibliai kijelentéssel, ez nem képezi vita tárgyát. Anzelm ugyanakkor rávilágít arra, hogy mindez a hívő és a teológia tudományában járatos emberekkel is megtörténhet. 2. A bibliai kijelentés tévedhetetlen. Anzelm szerint ha kijelentéseink ellentétben állnak a Biblia tanításával, akkor szükségszerűen hamisak. Ennek az állításnak kizárólag azon az alapon van értelme, ha feltételezzük, hogy a Biblia nem téved. Ha ugyanis téved, vagy legalábbis tévedhet, akkor a vele ellentétes gondolataink nem lennének szükségszerűen hamisak.

A középkor másik óriása Aquinói Tamás, aki rendszerezte és egységbe foglalta a skolasztikus teológia eredményeit. Summa Theologiae című főművében a következőt írja:

“A Szentírásnak azonban az igazság bemutatására minden tévedés nélkül alkalmasnak kell lennie.”[12]

Tamás rendkívül jól ismerte Ágoston írásait, rendszeresen idézett azokból, és ugyanazt képviselte, mint az egyházatya. 1. A Szentírás az igazságot mutatja be. Habár Isten lénye felfoghatatlan az ember számára, az Isten és a teremtett világ korlátozott mértékű, de valóságos hasonlósága – ezt Tamás létanalógiának nevezte – miatt az emberi szavak alkalmasak az Istentől származó kijelentés közvetítésére. A Biblia tehát nem mond el nekünk mindent, de amit elmond, az megfelel a valóságnak. 2. A Szentírásban nincsenek tévedések. Tamás fontosnak tartotta annak kihangsúlyozását, hogy a Biblia “minden tévedés nélkül” mutatja be az igazságot. Nem szükséges eltávolítanunk a tévedéseket, hogy aztán ráleljünk az igazságra. A Biblia minden kijelentése igaz.

A Biblia tévedhetetlenségének megvallása a reformáció egyházaiban

A reformáció második generációjának legnagyobb hatású tanítója és egyben a református teológiai gondolkodás megalapozója a genfi reformátor, Kálvin János volt. A Szentírás tekintélyével kapcsolatos számtalan megjegyzése közül különösen figyelemreméltó a következő két kijelentés:

“… a Szentírás iránt olyan tisztelettel kell viseltetnünk, mint Isten iránt. Mert egyedül Istentől származott, és semmi emberi nincs hozzákeveredve.”[13]

“Ez legyen hát minden bölcsességünk: készséges tanulékonysággal fogadjuk el kivétel nélkül mindazt, amit a Szentírás tanít. Akik pedig továbbra is akadékoskodnak, holott nyilvánvaló, hogy Isten ellen fecsegnek, nem méltók további cáfolatra.”[14]

Mit mond Kálvin? 1. A Szentírás Istentől származik. Habár a reformátorok számos kérdés tekintetében határozottan szembehelyezkedtek a középkori skolasztikus teológia megállapításaival, az ihletettség tanát illetően egy úton jártak. A Szentírás végső forrása Isten. Ő szól hozzánk annak szavain keresztül. 2. A Szentírásban nincs semmi emberi. Kálvin megfogalmazása félreértésekre adhat okot. A kifejezés egyik értelmezési lehetősége, hogy a Biblia emberi közreműködés vagy legalábbis tudatos emberi közreműködés nélkül, mechanikus módon állt elő. Más helyen Kálvin ezt a nézetet elutasítja. A másik értelmezési lehetőség, hogy a Szentírás nem emberi akaratból született, ezért nem hordozza magán a bűnbe esett emberi természet nyomait úgy, mint hazugságot vagy a tévedést. 3. Kivétel nélkül el kell fogadni azt, amit a Szentírás tanít. Kálvin különbséget tett ugyan a Biblia különböző tanításai között azoknak jelentősége alapján, mégsem jutott arra a következtetésre, hogy a fontosabbakat el kell fogadni, a kevésbé fontosakat pedig el lehet utasítani. Amit Isten a Szentírásban kijelentett, azt kivétel nélkül el kell fogadni. 4. Istennel szembeni tiszteletlenség a bibliai kijelentést kritizálni. Ágostonhoz hasonlóan Kálvin is úgy gondolta, hogy aki kétségbe vonja a Bibliában olvasottakat, az magát Istent vonja kérdőre, azaz tiszteletlenül és gőgösen viselkedik. Az Istennel szembeni tiszteletlenség felveti annak gyanúját, hogy aki így viselkedik, az valójában nem hisz benne, más szóval nem Isten országának a polgára. Feltehetően ezzel magyarázható Kálvin éles hangú kijelentése, miszerint az ilyen ember még arra sem méltó, hogy megcáfolják.

A Heidebergi Káté szerzői, Ursinus Zakariás és Olevianus Gáspár így nyilatkoznak hitvallási irattá vált munkájukban:

“Mi az igaz hit? Az igaz hit ismeret, amelynél fogva igaznak tartom mindazt, amit Isten az ő igéjében nekünk kijelentett…”[15]

A szerzők állításai dióhéjban. 1.  Mindaz, amit Isten az ő igéjében kijelentett nekünk, igaz. Kálvinnal egyetértésben ők is úgy gondolták, hogy a Biblia nem csupán tartalmazza az igazságot, hanem teljes egészében igaz. 2. A bibliai kijelentés igaznak tartása és az igaz hit kéz a kézben járnak. Aki a Szentírás alapján építi fel a hitét, annak hite kiállja az igazság próbáját. Aki azonban a Szentírástól függetlenül vagy annak kijelentéseiben kételkedve, esetleg azoknak egyenesen ellentmondva építi a hitét, annak hite nem érdemli meg az igaz hit elnevezést.

A nyugati, főként angolszász anyanyelvű egyházakban elterjedt Westminsteri Hitvallás első fejezetében a következő kijelentés található:

“… meggyőződésünk és bizonyosságunk a Szentírás tévedhetetlen igazságáról és isteni tekintélyéről nem az előbb felsoroltak, hanem a Szentlélek belső munkája által van, aki bizonyságot tesz az Igével és az Ige által a mi szívünkben.”[16]

Mit állít a Hitvallás? 1. A Szentírás isteni tekintéllyel rendelkezik és tévedhetetlen. A Szentírás tekintélye magasabb minden emberi tekintélynél, még az Apostoli Hitvallás és más egyházi hitvallások tekintélyénél is. Tekintélye isteni eredetű, tehát a lehető legmagasabb, az abban található kijelentések ebből kifolyólag tévedhetetlenek. 2. A Szentírás isteni tekintélyének és tévedhetetlenségének felismerése a Szentlélek munkája. A Hitvallás írói sorra vették azokat a külső bizonyítékokat, amelyek a Szentírás igaz voltát tanúsítják, ezt követően mégis kijelentették, hogy a Szentírással kapcsolatos meggyőződésük nem ezeken a bizonyítékokon nyugszik, hanem a Szentlélek belső bizonyságtételén. A külső bizonyítékokra való alapozás – úgy, mint az egyházi állásfoglalások vagy a bibliai kijelentés tételes ellenőrzése – azért sem alkalmas eszközök, mert végső soron az embert ültetik a bírói székbe, ami definíció szerint bűn, a Szentlélek bizonyságtételének elfogadása azonban a hit aktusa, ami kedves Isten szemében.

A református ortodoxia ikonikus alakja a szintén Genf városában tanító és írói termékenysége miatt protestáns Aquinói-nak is nevezett Franciscus Turretinus volt. Institutio theologiae elencticae című művében így ír:

“A szentírókat olyan mértékben áthatotta és inspirálta a Szentlélek (mind a tárgyalt dolgok, mind a szóhasználat tekintetében), hogy minden hibától megóvta őket, írásaik így valóban hitelesek és isteniek… A próféták nem vétettek hibát azokban az írásokban, amiket inspirált állapotukban (theopneustos) mint próféták írtak, még a legapróbb részletben sem; egyébként a Szentírásba vetett hit egésze válna kérdésessé.”[17]

Turretinus nézetei a következőképpen foglalhatóak össze. 1. Az ihletés kihat mind a szentírók személyére, mind az általuk választott szavakra, mind a leírás folyamatára. Mint fogalmaz: “… a szentírókat… inspirálta a Szentlélek…”, “… a szóhasználat tekintetében…”, valamint “… a próféták nem vétettek hibát azokban az írásokban, amiket inspirált állapotukban… írtak…” 2. A Szentírásban nincsenek hibák. A genfi tanító körültekintő fogalmazása itt sem hagy kétséget: “… minden hibától megóvta őket…”, ezért írásaik “… hitelesek és isteniek…” 3. A Szentírás egyes kijelentéseinek kétségbevonása a Szentírásra épülő hit egészét kérdőjelezi meg. Ha a bibliai kijelentésben előfordulhatnak tévedések, akkor honnan tudjuk, hogy mindaz, amiben hiszünk, szilárd alapokon áll? Ebben az esetben a hitünk csupán reménység lenne, nem pedig meggyőződés, ahogyan arról a Zsidókhoz írt levél szerzője ír.[18]

A Princetoni Egyetem a 20. század elejéig a hitvallásos református teológia fellegvára volt. A rendszeres teológiai tanszék professzora, Benjamin Warfield a következő nyilatkozatot tette:

“… mivel közvetlenül Isten ihlette, a Biblia tévedhetetlen igazság és isteni tekintély, amit a keresztyén embernek igaznak kell elhinnie, bármi is legyen a tartalma, mivel isteni tekintélyt hordoz, rajta keresztül maga Isten szólal meg.”[19]

Warfield állításait így összegezhetjük. 1. A Szentírás Isten ihletése által jött létre. Warfield számos tanulmányában tárgyalta az ihletettség kérdését. Véleménye szerint az ihletés folyamata részben titok számunkra, azt azonban kijelenthetjük, hogy a Biblia teljes mértékben isteni és teljes mértékben emberi mű. Isten a forrás, aki az ihletés által megvalósította, hogy pontosan az és úgy kerüljön bele a Bibliába, amit és ahogyan ő akart, ugyanakkor a szentírók tudatos módon vettek részt a munkában, személyiségük világosan megmutatkozik az egyes iratokban. 2. A Szentírás isteni tekintéllyel rendelkezik. Warfield kijelentése Kálvin és a Westminsteri Hitvallás megfogalmazását követi. 3. A Szentírás tévedhetetlen. Isten ihletése folytán állt elő, lapjairól isteni tekintély sugárzik felénk, kijelentései ebből kifolyólag tévedhetetlenek. Fontos aláhúzni Warfield szavait: “… bármi is legyen a tartalma…” Tehát nem csupán egyes részleteit vagy témaköreit tekintve ihletett, tekintélyes és tévedhetetlen, hanem teljes egészében és minden kérdésre kiterjedően igaz kijelentés.

[1] Iréneusz: Az eretnekségek ellen. III.3.

[2] Órigenész: Kommentár János evangéliumához. VI.54.279.

[3] Euszebiosz: Egyháztörténet. III.15.

[4] Római Kelemen levele a korinthusiakhoz. XLV.2-3.

[5] Iréneusz: Az eretnekségek ellen. II.28.2.

[6] Az újszövetségi kánon korai kialakulására utal a Muratori-töredék mellett Euszebiosz is, aki egy másodi századi püspök levelét idézve a következőt írja: “Hosszú és nagyon jelentős idő óta bíztál meg már azzal, kedves Avirkiosz Markellosz, hogy írjak egy könyvet a Miltiadészról elnevezettek eretneksége ellen. Mindmáig bizonytalankodtam, nem mintha képtelen lettem volna rá, hogy megcáfoljam a tévelyt és tanúskodjak az igazság mellett, hanem mert féltem és ügyeltem rá, nehogy valamiképp olyan színben tűnjek fel, hogy valamit is hozzá akarnék írni vagy pótlásul kapcsolni az evangélium új szövetségének szavához, melyhez sem hozzá nem tehet, sem belőle el nem vehet az, aki rászánta magát, hogy magának az evangéliumnak megfelelő módon éljen.” (Euszebiosz: Egyháztörténet. V.16.2.)

[7] A perfectus 3 jelentése: befejezett, teljes, tökéletes.

[8] Órigenész: Philocalia. II.4.

[9] Órigenész: Kelszosz ellen. VII.3.

[10] Szent Jeromos: Levelek. CXVI.3. Augustinus levele Hieronymushoz.

[11] Anzelm: Miért lett Isten emberré? I.18.

[12] Aquinói Tamás: Summa Theologiae. I.1.10.

[13] Kálvin János: Pál Timóteushoz írt második levelének magyarázata. 3.16.

[14] Kálvin János: A keresztyén vallás rendszere. 1.18.4.

[15] Heidelbergi Káté, 21. kérdés-felelet

[16] Westminsteri hitvallás. I.5.

[17] Turretin: Institutes of Elenctic Theology. 2.4.5 és 2.4.23.

[18] Zsid 11,1

[19] Warfield: A Biblia ihletettsége és tekintélye. 121.

Hozzászólás