Az apologetika relevanciája és módszerei – interjú

(Békefi Bálint teológushallgatót, a Golgota Gyülekezet egyik ifjúsági vezetőjét kérdezi Márkus Tamás András református lelkész.)

Márkus Tamás András: – Mivel foglalkozik az apologetika? Mit jelent maga a szó?

Békefi Bálint: – Az apologetika kifejezés a görög apologia szóból származik, ami védőbeszédet jelent. A szót elsősorban bírósági környezetben használták: azt a védőbeszédet jelentette, amit a vádlott vagy az ügyvédje a vádlott ártatlansága mellett előadott. Az Újszövetségben is előfordul: az 1 Péter 3,15 arra tanít, hogy „az Urat, Krisztust tartsátok szentnek szívetekben, és legyetek készen mindenkor számot adni (apologia) mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet.” Ez az ige hordozza magában legvilágosabban az apologetikára, vagyis a keresztény apológia művelésére történő felszólítást: keresztényként készen kell lennünk arra, hogy értelmesen megindokoljuk a hitünket, és az ellenvetésektől megvédjük azt.

Ennek megfelelően az apologetika a keresztény hit racionális igazolásával foglalkozik, ez pedig magában foglalja az Isten létezése mellett szóló érveket, a kereszténységgel szemben álló világnézetek kritikáját, a kereszténységgel szembeni ellenvetések megválaszolását, illetve a Biblia és Jézus hitelességének alátámasztását. Ezt a keresztények az első generációktól kezdve komolyan vették: már a második századból ismerünk apologétákat, akik a kereszténység kritikusait megválaszolták, és igyekeztek az evangéliummal ellenkezőket a szívük mellett értelmükön keresztül is meggyőzni. (Titusz 1,9)

M.T.A: – Milyen legitimitása van az apologetikának a mostani posztmodern korban? Meg lehet győzni a ma emberét racionális érvekkel?

B.B.: – Én őszintén szólva túlzásnak tartom azt a véleményt, hogy a ma embere túlnyomórészt „posztmodern” volna, ha ezalatt valamiféle relativizmust vagy érvelésellenes hozzáállást értünk. A racionális gondolkodást nem tudjuk kizárni az életünkből: érvelünk a főnökünkkel, a tanárainkkal, a családtagjainkkal; vitatkozunk az ingatlanossal, a náci szomszéddal és a Barca-rajongó kommentelőkkel; igyekszünk józan döntéseket hozni anyagi beruházások, pályaválasztás vagy továbbtanulás tekintetében; időről időre pedig mélyebben elgondolkodunk a valóság természetéről vagy az erkölcsről, ha máskor nem, hát egy csavaros vagy megrázó film után. Ráadásul sokan közöttünk mérnöki vagy tudományos beállítottságú emberek, akik két lábbal állnak a földön, és a tényszerű adatokra és megbízható következtetésekre támaszkodva keresik a kenyerüket.

Azt sem gondolom, hogy az emberek többsége a moralitás szempontjából relativista lenne. Vannak, akik elutasítják a konzervatív értékek némelyikét, ami miatt mi a „liberális” vagy „progresszív” a kategóriába soroljuk őket, és azt gondoljuk, hogy „posztmodern” módra lemondtak szinte minden erkölcsről. Ezzel szemben sokuk határozottan állítja, hogy például a bántalmazás vagy a diszkrimináció „nem oké” – ami megfigyelésem szerint pontosan ugyanazt jelenti, mint amit keresztényként bűnnek, vagy etikáról beszélve erkölcsileg elítélendőnek neveznénk. A szavak és a vélemények talán változtak, de az alapvető keretek, amikben gondolkozunk, kevésbé.

Tehát szerintem a ma embere is értelmi és erkölcsi kategóriákban gondolkodik, még ha van is, akiben ez nem tudatos; azt hiszem, egészen abszurd lenne a világunk, ha ezeket a többség valóban elvetné. Ez viszont azt jelenti, hogy az embereknek lehet érdeklődésük és lehetnek elvi vagy erkölcsi fenntartásaik is az evangéliummal és a keresztény világnézettel kapcsolatban. Ekkor az apologéta feladata, hogy az ellenvetésekre meggyőző válaszokat adjon, az érdeklődést pedig kibontsa, bemutatva, hogy minden áldás, öröm és érték az egy Istentől származik, minden átok, szenvedés és romlás pedig a tőle való elfordulásból és annak következményeiből. A megrázó és dicsőséges megoldás Jézus keresztjében és feltámadásában a posztmodern embert ugyanúgy megtérésre hívja, mint a modernt és a premodernt – de ahogy azoknak, úgy neki is egyengetnünk kell az utat, hogy eljuthasson az evangéliummal való találkozásig.

M.T.A.: – Mik a legnagyobb kihívások az apologetika művelői számára ma?

B.B.: – Ezen a ponton be kell látnom, hogy mégis van valami sajátos sokak hozzáállásában mostanság – bár meg kell jegyeznem, hogy ma is többfélék az emberek, és időnként jobb a velünk szemben ülőt olyannak megismerni, amilyen, ahelyett, hogy a három-négy általánosításunk közül igyekeznénk ráilleszteni az egyiket. Ennek ellenére látok két világnézeti tendenciát, ami különösen jellemzi a mai kort, és amivel az apologétáknak (és minden bizonyságtévő kereszténynek) tudnia kell valamit kezdeni.

Az egyik a szkepticizmus, ami valószínűleg inkább kanti, mint posztmodern. Rengetegszer látom azt a reakciót a világnézeti kérdésekre: van-e Isten, van-e élet a halál után stb., hogy a beszélgetőpartner széttárja a kezét, mondván, hogy az ilyen kérdéseket nem lehet eldönteni, hiszen senki sem tudja rájuk bizonyosan a választ. Az apologéta válaszának három mozzanata lehet: egyrészt a másik valószínűleg a vallásnak csak egy fideista felfogását ismeri (erről lásd később), ami szerint a vallásos hitet nem igazolhatják meggyőző érvek vagy bizonyítékok. Ezzel szemben segíthet bemutatni néhányat a kereszténységet igazoló tények vagy gondolatmenetek közül.

Másrészt érdemes megkérdőjelezni a bizonyosság kritériumát: vajon a beszélgetőpartnerünk a maga világnézete és élete minden területén matematikai bizonyosságot vár el ahhoz, hogy komolyan vegyen egy elképzelést, vagy hogy egy döntést annak alapján hozzon meg? Ha nem, akkor miért pont Isten létével kapcsolatban támaszt ilyen elvárásokat? Harmadrészt invitálhatja a szkeptikust hitbeli tapasztalatra: emberek milliói állítják, hogy Istent keresztény istentiszteleten keresztül ismerték meg. Ha van Isten, akkor könnyen lehet, hogy igazuk van – így pedig mindenképpen érdemes egy érdeklődő szempontjából ennek teret adni, mi pedig bízhatunk az igehirdetés erejében.

A másik tendencia az apátia: bevallom, számomra szinte felfoghatatlan módon sokakat egyszerűen nem érdekelnek az ilyen világnézeti vagy vallási kérdések. Azt hiszem, ezzel szemben talán az egzisztenciális fontosság hangsúlyozásával lehet fellépni: mind meg fogunk halni, és ha lehet, hogy van a halál után valami – akár számonkérés, akár újrakezdés – akkor mindenképpen fontos ezzel foglalkoznunk, hiszen akár az örök sorsunkat is befolyásolhatja. (Természetesen a földi életünkre is nagy hatással van a keresztény hit, de ennek jelentőségét nehezebb lehet belátni vallástalan szemszögből.) Ezen a ponton sokan a fenti szkeptikus álláspontra helyezkednek, ami szerint úgysem tudhatjuk, mi lesz – erről azonban már beszéltünk.

A fentiek mellett azt hiszem, az apologéták hamarosan ismét visszanyerik azt a feladatukat, amit utoljára talán a 3. században kellett ellátniuk: amellett kell érvelniük, hogy a keresztények jó állampolgárok. Ahogyan az ókori Rómában is gyakran vádolták őket isten- és erkölcstelenséggel, úgy jelenleg is több társadalmi szintű váddal kell szembenéznünk. Anélkül, hogy nagyon belemennék aktuálpolitikai fejtegetésekbe, szerintem beláthatjuk: az olyan formálisan keresztény többségű országokban, mint amilyen Magyarország is, a kereszténység neve alatt sok minden történik és történt, aminek kevés köze van az evangéliumhoz. Ez viszont számos kívülállóban olyan ellenkezést eredményez, ami valójában nem a bibliai kereszténység ellen irányul – ezt az apologétának feladata tisztázni, hogy a felesleges akadályokat elgördítse.

Másik oldalról viszont a nyugati társadalmakban látható egy új erkölcsi konszenzus kialakulása, ami eltér a keresztény erkölcstől, és fokozatosan törvényi erőre emelkedik: ez a szexuális orientáció és nemi identitás szerinti kisebbségek legitimálása és védelme. Minél inkább konszenzusos és alapvetőnek tekintett ez az elfogadás, annál szélsőségesebbnek és felháborítóbbnak, végül pedig jogsértőnek tűnik az ellenvélemény megfogalmazása – pedig a bibliai világnézet magában hordozza a teremtettségi rend megvallását is. Itt a hatalmi szempontból kisebbségbe került kereszténység felelőssége (lesz), ha lehetséges, felszólalni önmaga védelmében, a népszerűtlen véleményekre is vonatkozó lelkiismereti és vallásszabadságért.

M.T.A.: – Milyen eredményeket tud felmutatni az apologetika? Valóban képes meggyőzni embereket?

B.B.: – A nagyobb hitvédelmi szervezetek időnként megosztanak beszámolókat, bizonyságtételeket a szolgálatuk hatásairól (pl. a Reasonable Faith itt), amelyekből az látszik, hogy vannak, akiknek a megtérésében fontos szerepet játszanak az apologetikai érvek. Ennek ellenére el kell ismerni, hogy keveseket győznek meg ezek elsőre hallásra, az apologetikai előadásokon, rendezvényeken pedig elsősorban hívők vesznek részt. A nyilvános vitákra ez nem igaz, de ott sem gyakori a helyszínen történő álláspontváltozás.

Hogy ennek ellenére mégis hasznosnak tartom az apologetikát, annak két oka van. Egy keresztény könnyen találkozhat olyan ellenérvekkel a hitével szemben, amelyek valójában nem állják meg a helyüket, de ha nem ismeri rájuk a válaszokat, akkor elbizonytalanodhat a hitében. Így az apologetika részben a hívőknek is szól: saját kérdéseik és kételyeik megválaszolására, hitük erősítésére szolgál. Másrészt pedig, ahogy fentebb állítottam, véleményem szerint az egész életünket átszövik a józan, érvelő megfontolások, így az apologetika akkor is rendszeresen fölmerül, amikor egy „hétköznapi” keresztény beszélget az evangéliumról egy nem hívő ismerősével. Szinte mindenkinek vannak kérdései vagy ellenvetései a Bibliával, Jézussal vagy Istennel kapcsolatban – hogy ezt jól megválaszolják a hívők a mindennapi beszélgetéseikben, ahhoz szükséges az, hogy ismerjék az apologetika alapvetéseit. Az evangelizáció vagy a misszió rendszerint nem pusztán egy párperces üzenet egyszeri átadását jelenti, hanem több hosszabb beszélgetést, amikben a hívőket az apologéták szolgálata készíti fel arra, hogy számot tudjanak adni a bennük élő reménységről (1Péter 3,15).

M.T.A.: – Mennyiben volt más az apologetika az ókori, 2–3. századi apologéták korában? Miben tértek el a témák, súlypontok a mostaniaktól?

B.B.: – A korai egyház számos vezetője (pl. Jusztinusz mártír, Tertullianus, Alexandriai Kelemen és Órigenész) folytatott apologetikai tevékenységet, amikor a különböző irányokból érkezett támadásokra, kritikákra igyekeztek válaszolni. Vitatkoztak a többistenhívő pogány vallásúakkal, a görög filozófusokkal és a zsidókkal is, gyakran egymás érveit hozva fel az egyes álláspontokkal szemben. Emellett kitartóan védték Jézus megprófétált messiás voltát, a Biblia hitelességét és Jézus feltámadását. Hangsúlyos volt még az eretnekekkel vívott harcuk és a római hatalommal folytatott párbeszédük is, amelyben azt igyekeztek bizonyítani (kiemelkedően Tertullianus), hogy a kereszténység nem ateista, sem nem kannibál, és egyéb súlyos vádak sem állnak meg ellene, ezzel szemben viszont a keresztények a Római Birodalom jó és hasznos polgárai.

Én úgy látom, hogy a mai feladatok nagyrészt párhuzamba állíthatók az akkoriakkal, de a konkrétumokban részben eltérnek. Ma is vannak más vallásúak, mindenféle filozófiát követők és a kereszténységet erkölcsi és bibliai alapon támadók. Mégis más filozófiákról, más vallásokról, más kritikákról kell beszélnünk: akkoriban például alig volt, aki tagadta volna valamilyen Isten létezését, ma viszont a nyugati világban a kereszténység fő alternatívája a materializmus, ami magában hordozza az ateizmust. Akkoriban filozófiák és vallások sokasága közül kellett kiemelni a kereszténységet, ma azonban sokszor inkább egy – szintén filozófiai előfeltevésekkel bíró – általános érdektelenség vagy szkepticizmus az, amit át kell törni ahhoz, hogy eljussunk a valódi meggyőződéshez. Más eretnekségekkel is kell harcolnunk: akkoriban a zsidó törvények szerepe, majd Jézus személye és isteni természete volt a legvitatottabb, ma viszont a Biblia igazsága és a keresztény erkölcs alapvetései azok, amiket magukat kereszténynek mondó irányzatok próbálnak elvitatni.

M.T.A.: – Milyen irányzatai, módszertani iskolái vannak az apologetikának?

B.B.: – Mindig is igaz volt, de a 20. század óta a korábbinál jóval explicitebben ki szokás emelni, hogy az apologetika művelésének eléggé eltérő irányzatai vannak, amelyek különböznek egymástól teológiájukban, módszereikben és céljaikban is. Többféleképpen lehet kategóriákba sorolni ezeket, és a tágabb irányzatok prominens képviselői is gyakran egymástól eltérő elveket képviselnek kisebb kérdésekben, bár az érveik rendszerint nagyjából hasonlóak. Én ennek megfelelően „három plusz kettő” irányzatot szeretnék most megkülönböztetni: a klasszikus, a preszuppozicionalista és a fideista iskolákat. A „plusz kettő” a tomista és az evidencialista apologetika, amelyek vitatható, hogy a klasszikus irányzathoz tartoznak-e, vagy önálló irányzatoknak tekintendők – a későbbiekben röviden ezekről is említést teszek.

A klasszikus apologetikát egy kétlépcsős módszer jellemzi: először megpróbálja Isten létét bebizonyítani istenérvekkel, majd, ha Isten létét beláttuk, bemutat olyan keresztény bizonyítékokat, amelyek a kereszténység kulcsfontosságú tanait támasztják alá. A módszernek ez a formája a 17. századi Angliából származik, ahol Joseph Butler és William Paley számítottak nagy tekintélyű képviselőinek. Ebbe az iskolába sorolható a ma élő legismertebb apologéta, William Lane Craig is.

Ugyaninnen származik az evidencialista irányzat is, amely nagyrészt ugyanazokat az érveket alkalmazza, de nem tartja fontosnak a két lépcső sorrendjét, és az evangélium természetfeletti vonatkozásainak előzetes valószínűségét időnként nem Isten létezésében, hanem más természetfeletti jelenségek (pl. halálközeli élmények, paranormális események) igazolhatóságában igyekszik megalapozni. Történeti képviselői megegyeznek a klasszikus apologetikáéval, a maiak közül pedig Gary Habermast és Timothy McGrewt érdemes megemlíteni.

A tomista iskola is osztja ezt a kétlépcsős stratégiát, azonban jóval korábbról származik: az Arisztotelészre építkező 13. századi Aquinói Szent Tamástól. Ennek a rendszernek sajátossága, hogy Isten létét kétséget kizáróan, logikai szükségszerűséggel bizonyíthatónak tartja (pl. a mozgásból: kell lennie egy első, mozdulatlan mozgatónak), szemben a klasszikus apologetikai istenérvek többségével, amelyek csak azt állítják, hogy Isten léte valószínű, vagy bizonyos tényeknek (pl. az erkölcsi érzékünk létezésének) legjobb magyarázata. Mai képviselői között találunk katolikust (számos, pl. Edward Feser), arminiánust (Norman Geisler) és kálvinistát (R. C. Sproul) is.

A preszuppozicionalista apologetika meghatározó gondolkodója a 20. századi holland-amerikai református teológus-filozófus, Cornelius Van Til. Megközelítése sajátos, így kicsit részletesebb kifejtést igényel. Alapvetően eltér a klasszikus apologetikáétól, és Van Til a munkáiban rendszeresen kritizálta is annak képviselőit. Módszere három meggyőződésből fakad: (1) a kereszténység igazsága bizonyítható, viszont (2) a kereszténységet következetesen tagadó világnézet minden ponton ellenkezik az igazsággal, és (3) a nem hívő emberek valójában tudják, hogy a Biblia Istene létezik, azonban ezt az ismeretet elnyomják magukban (Róma 1,18–21).

Ebből az következett Van Til számára, hogy nincs a hívő és a nem hívő között egy közös semleges alap, amire építkezve elfogulatlan érvek és szempontok alapján eldönthető lenne, hogy kinek van igaza. Ehelyett meg kell mutatni, hogy – a fenti (2)-es elv alapján – a hitetlen ember valahányszor igazat mond vagy az igazságnak megfelelően cselekszik, valójában a kereszténység igazságát feltételezi, és leleplezi azt, hogy ő Isten saját képére alkotott teremtménye, aki ismeri Őt. Ehhez a preszuppozicionalista apologéta feladata az, hogy megmutassa a biblikus teizmust tagadó világnézetekről azok tarthatatlanságát és élhetetlenségét. Ha pedig bebizonyítja, hogy a kereszténység tagadása egy önmagát aláásó és a gyakorlatba át nem ültethető filozófiát eredményez, akkor ezzel sikeresen bemutatja, hogy a bibliai világnézet a racionalitás egyetlen lehetséges alapja.

Erre egy példa lehet a materializmusnak azon kritikája, hogy – lévén, hogy csak anyagi dolgok létezését fogadja el – képtelen számot adni az emberi gondolkodás és a logika igazságra irányult voltáról, hiszen ezek nem anyagi dolgok. Egy másik példa sokaknak a tudományba vetett bizalma: Van Til amellett érvel, hogy a tudományos általánosítások csak akkor állják meg a helyüket, ha a természet mindenhol és minden időben ugyanazon természeti törvények szerint működik. Azonban nincs semmi okunk ezt így gondolni, hacsak nem valljuk, hogy a világot egy értelmes, következetes és jóindulatú Isten alkotta és tartja fenn. Ahogy Greg Bahnsen összefoglalta: a bizonyíték Isten létére az, hogy nélküle nem tudnánk semmit bizonyítani. Az eddig említett kettő mellett a preszuppozicionalizmus neves képviselői még John Frame, K. Scott Oliphint és Francis Schaeffer is.

Vitatható, hogy a fideizmus tekinthető-e egy önálló apologetikai irányzatnak, de legalábbis egy elterjedt nézet az apologetikával kapcsolatban. A vitatott voltot az indokolja, hogy alapvetően elutasítja az apologetikát: a fideisták szerint Isten létezése vagy a kereszténység igazsága mellett nem lehetséges vagy nem helyénvaló racionális érveket hozni akár bibliai, akár filozófiai okokból. Többségük azért a kereszténységgel szembeni érvekre, támadásokra elfogadhatónak tartja értelmes válaszokat adni, de a pozitív érvek vagy bizonyítékok bemutatását elutasítja.

A megtérés és a hit – mondják – nem racionális, hanem szívbeli vagy egzisztenciális elkötelezettséget jelentenek elsősorban, így nem is lehet ezekhez racionálisan közel jutni. Némelyek hozzáteszik, hogy a világi vitatkozás egyébként is biblikusan elítélt és hiábavalónak mondott elfoglaltság, így istenfélő ember számára kerülendő. Meghatározó fideista gondolkodó Blaise Pascal és Søren Kierkegaard, illetve sokan annak tartják Tertullianus korai egyházatyát és Alvin Plantinga kortárs filozófust is.

M.T.A.: – Miben különböznek ezek, milyen főbb érvek szólnak mellettük?

B.B.: – Meglehetősen nehéz átlátni a különböző irányzatok mögött meghúzódó bibliai, teológiai, filozófiai és pragmatikus érveket. Általánosságban elmondható, hogy hogy míg a klasszikus, tomista és evidencialista apologetika elfogad valamiféle világnézetileg semleges és keresztény szempontból legitim alapot az érveléshez, addig a preszuppozicionalizmus és a fideizmus elutasítja ezt. Teológiai alátámasztásul felhozzák mellette a teremtettséget – elvégre ugyanabban a világban élünk –, az általános kegyelmet és a bibliai példákat (Illés mutatott bizonyítékokat, Pál pedig érvelt a pogányokkal); ellene pedig a kereszténységnek és annak tagadásának teljes szembenállását (ez a neokálvinizmusra jellemző ún. antitézis), a bűnnek az emberi elmére tett hatását (1Kor 1–2) és a semlegesség erkölcsileg és filozófiailag problematikus voltát (Péld 9,10).

Ehhez kapcsolódik az a kérdés is, hogy a kinyilatkoztatás nélkül eljuthat-e az ember Isten ismeretére, akár csak elvi szinten. A preszuppozicionalisták és a fideisták ezt a már korábban idézett 1Korinthus 1–2 alapján határozottan tagadják, míg a klasszikus, tomista és evidencialista apologéták ragaszkodnak a lehetőséghez, az általános kijelentésre (19. zsoltár) vagy a természetre (Aquinói Tamás) hivatkozva.

Ha azonban azt a kérdést tesszük fel, hogy bizonyosan demonstrálható-e a keresztény Isten léte, a „harcvonalak” átrendeződnek: a preszuppozicionalizmus szerint a teljes keresztény világnézet bebizonyítható; a tomisták szerint a monoteizmus igen, de a kinyilatkoztatott misztériumok nem; a klasszikus és evidencialista apologéták pedig úgy gondolják, hogy Isten léte és a kereszténység lényegi elemei (pl. Jézus feltámadása) nagy valószínűséggel, de nem racionális kételyt kizáróan igazolhatók. A fideisták elutasítják a bizonyítás lehetőségét vagy helyénvalóságát.

Az, hogy mindenki ismeri Istent (a Róma 1 kálvini értelmezése nyomán), a preszuppozicionalizmus alaptétele, míg más irányzatok képviselői vegyesen fogadják, illetve utasítják el. A fideizmus észrevételét, hogy újjászületni nem lehet érvek által, minden irányzat elismeri – arról azonban megoszlanak a vélemények, hogy az érvelés és a bizonyítékok meddig tudnak elvinni valakit a megtérésre vezető úton.

Felekezeti, illetve teológiai irányzatokhoz kötődő összefüggéseket is felfedezhetünk: a katolikus és arminiánus apologéták túlnyomó többsége a klasszikus apologetika valamelyik változatát képviseli, míg a mai (amerikai – Európába ez nemigen jutott el) reformátusok jelentős része preszuppozicionalista. A fideisták felekezeti háttere megoszlik. A klasszikus és az evidencialista apologetika között nem látok komolyabb elvi véleménykülönbséget.

A fenti bemutatás elkerülhetetlenül leegyszerűsítő, így aki szeretné mélyebben megismerni a módszertani vitát, annak a következő három meghatározó művet ajánlom:

• Steven Cowan (szerk.): Five Views on Apologetics. Zondervan, 2000.
• Kenneth Boa és Robert Bowman: Faith Has Its Reasons. IVP, 2006.
• Brian Morley: Mapping Apologetics. IVP, 2014.

M.T.A.: – Te melyik mellett teszed le a voksodat? Miért?

B.B.: – Igaznak tartom a preszuppozicionalizmus ragaszkodását a semlegesség elvetéséhez, és azt a felismerését is, hogy Isten világában egyedül a keresztény világnézet teszi lehetővé a gondolkodásunk és életünk értelmes megalapozását, az alternatívák pedig végső soron összeomlanak vagy önmaguk, vagy a valóság súlya alatt. Ez azonban nem gondolom, hogy helytelenné tenné a klasszikus érvek többségének használatát. A legtöbb nem hívő csak részben tagadja a keresztény világnézetet, és így bár következetlen, de legalább az igazság egy részét elfogadja – erre tanít minket az általános kegyelem tana is.

Így ha megmutatjuk nekik például azt, hogy szükséges egy teremtő ahhoz, hogy a világegyetem a semmiből létezni kezdjen, választás elé állítjuk őket: vagy elismerik a keresztény igazság egy fontos elemét, vagy pedig következetesebbé válnak a hitetlenségükben, és az igazságnak azon maradványait is eltagadják, amikből ez az érv kiindul. Ha az előbbit választják, örülünk; de még ha az utóbbi mellett döntenek is, az idővel leleplezi az igazság elnyomásának irracionális eltökéltségét, és alapot ad egy konfrontatívabb megtérésre híváshoz. A megközelítésem tehát a preszuppozicionalista és a klasszikus irányzat „között” helyezkedik el, és leginkább John Frame iskolájába sorolható. (A tavalyi evangelikál teológiai konferencián egy előadásban részletesebben is bemutattam a preszuppozicionalista érveket és a kiértékelésüket, ami megalapozza az én szintézisemet.)