Kálvin János az egyházfegyelemről
/Kálvin János az Institutio negyedik könyvének – „Külső eszközök vagy segédeszközök, amelyekkel Isten Krisztus közösségébe hív, és ott megtart” – 12. fejezetében tárgyalja az egyházfegyelem elméleti és gyakorlati kérdéseit./
Magyarországi Református Egyházunkban minden konfirmandus megtanulja, hogy mi az igaz egyház négy ismérve:
- Az ige tiszta hirdetése
- A sákramentumok helyes kiszolgáltatása
- Az egyházfegyelem gyakorlása
- A diakónia gyakorlása
Gyakran ehhez azt fűzik hozzá, hogy ezt Kálvin János tanította így az Institutio-ban. Ez így ebben a formában nem egészen igaz.
Írásom tulajdonképpeni témája az egyházfegyelem kálvini elméletének rövid bemutatása, ehhez azonban feltétlenül látnunk kell, hogy mit tanított Kálvin az egyház legfőbb ismérveiről.
Az egyház ismérvei Kálvinnál
Le kell szögeznünk először is, hogy Kálvin az igaz egyház ismérvei között a fent említett négy közül csak kettőt tartott számon: az ige tiszta hirdetését és a sákramentumok kiszolgáltatását (csak Martin Bucer nyomán szokás kiegészíteni az egyházfegyelem és a diakónia gyakorlásával).
Kálvin még az Institutio negyedik könyvének az igaz egyházról szóló 1. fejezetében leszögezi: „Miután tehát érdekünkben áll az egyházat felismerni, az Úr bizonyos ismertetőjegyeket, mintegy szimbólumokat jelölt meg számunkra… Ugyanis azt látjuk, hogy ahol tisztán hirdetik és hallgatják Isten igéjét, ahol a sákramentumokat Krisztus rendelése szerint szolgáltatják ki, ott minden kétséget kizáróan lennie kell Isten valamiféle egyházának…” (Institutio 4.1.8-9).
Később hozzáteszi egy nagyon fontos elemét látásmódjának: „Amint már mondottuk, az ige tiszta szolgálata és a sákramentumok megünneplésének tiszta rendje megfelelő zálog és biztosíték arra, hogy egyházként fogadjuk el azt a közösséget, amelyben mindkettő megvan, és ez vonatkozik arra is, hogy mindaddig, amíg e jegyeket megőrzi, nem szabad megvetni, még ha amúgy sok vétek hemzseg is benne [kiemelés tőlem] (Institutio 4.1.12).
Az utóbbi megállapítás azért is fontos, mert ebből kiindulva Kálvin elég hosszan hadakozik kora „perfekcionistái” ellen, míg kinyilvánítja, hogy Isten a megtért embert a bűnbocsánat által nemcsak felveszi az egyház közösségbe, hanem őt meg is őrzi és oltalmazza, naponta bűnbocsánatban részesíti (Institutio 4.1.21).
Kálvin szerint ennek a jónak a szétosztására adta Isten az egyház kulcsait, amelyek leginkább az evangélium hirdetésében és a sákramentumok kiszolgáltatásában mutatkozik meg, ezért hát a bűnbocsánatot ott keressük, ahová Isten elhelyezte: az egyház közösségében (Institutio 4.1.22).
Kálvin látása szerint tehát az egyházfegyelem nem alapvető ismérve a Krisztus egyházának, de – amint látni fogjuk – egy nagyon fontos, sőt, életfontosságú funkciója.
Térjünk hát rá az Institutio 4. könyvének 12. fejezetére, amelyben Kálvin az egyházfegyelem alapvető elméleti és gyakorlati kérdéseivel foglalkozik!
Természetesen nem fogunk részletesen végigmenni az egész 12. fejezeten, nem foglalkozunk sem a 4.12.14-21. részekkel, amely a böjtről szól, és Kálvin maga is elismeri, hogy ezt voltaképpen a kulcsok hatalma nem foglalja magában, sem a 4.12.22-28. részekkel, amely lényegében a római egyház külön klerikusokra hozott fegyelmi szabályainak (cölibátus) kritikája.
Kálvin az egyházfegyelem gyakorlásának szükségességéről
Bár Kálvin nem tartja az egyházfegyelmet az egyház alapvető ismertetőjelének, egyértelműen kinyilvánítja, hogy életfontosságú funkciója annak.
Először is leszögezi: „Az egyházfegyelmezés legfőképpen a kulcsok hatalmától és a lelki bíráskodástól függ” (Institutio 4.12.1). Kálvin tehát megkülönbözteti a kulcsok hatalmának és a lelki bíráskodásnak a szerepét az egyházfegyelmezésben.
Az egyházfegyelem elengedhetetlen voltáról azt állítja: „Ezért, ahogyan Krisztus üdvözítő tanítása az egyház lelke, úgy az egyházfegyelem az idegek szerepét tölti be, ez köti össze a test tagjait egymással, mindegyiket a maga helyén. Tehát az egyház széthullását siettetik azok, akik akár szándékosan, akár meggondolatlanul meg kívánják szüntetni a fegyelmezést, vagy helyreállítását akadályozzák” [kiemelések tőlem] (Institutio 4.12.1).
Máshol pedig: „Aki abban bíznak, mondom, hogy az egyházak a fegyelem köteléke nélkül is képesek sokáig fennmaradni, azok tévednek ebbéli véleményükben, mert nem marad büntetés nélkül, ha elutasítjuk azt a segítséget, amelyet az Úr eleve szükségesnek tartott biztosítani számunkra„ [kiemelés tőlem] (Institutio 4.12.4).
Ugye nem kell magyaráznom senkinek, aki klasszikus protestáns népegyházban él és szolgál, hogy mennyire égetően aktuálisak ezek a kálvini gondolatok?
A bűnök kategóriái az egyházfegyelemre tekintettel Kálvinnál
Kálvin az egyházfegyelem kontextusában két szempont alapján is felosztja a bűnök körét (Institutio 4.12.3-4).
Egy érdekes felosztást eszközöl a bűn nyilvánossága szempontjából: megkülönböztet titkon elkövetett vagy személyes bűnöket, és megkülönböztet közösségi vagy nyilvános bűnöket. A megkülönböztetés messzemenően gyakorlati és nem teológiai: az alkalmazott törvényes eljárás különbsége miatt jelentős. Személyes bűnök esetén négyszemközti dorgálást (Mt 18,15), nyilvános bűnök esetén nyilvános feddést rendel (1Tim 5,20).
Megkülönbözteti továbbá a bűnöket súlyosságuk szerint: vannak hibák, és vannak vétkek vagy gaztettek. Az előbbiek körébe tartoznak azok, akik önként nem végzik el feladatukat, gőgösen viselkednek, nem élnek tisztességesen, vagy más olyasmit engednek meg maguknak, amit meg kell feddni (vö: Institutio 4.12.2). A gaztettekhez pedig felemlegeti egyrészt a korinthusiak vérfertőzését (1Kor 5,4), másrészt alkalmaz egy felsorolást: nyilvánvaló házasságtörés, paráznaság (az előbbitől megkülönböztetve), tolvajlás, rablás, pártütés, hitszegés, hamis tanúzás.
Az egyházfegyelem gyakorlásának fokozatai Kálvinnál (Institutio 4.12.2,4,6,10)
1. „A fegyelem első alappillére, hogy legyen helye a négyszemközti megintésnek…”. Kisebb bűnök esetén először mindig ezt kell alkalmazni.
2. Tanúk előtti kétszeri figyelmeztetés.
3. Ha az előbbiek nem használnak, akkor egyházi bíróság, vagyis a vének vezető testülete elé kell vinni, ahol a közösség nevében szigorúan meg kell inteni. Nyilvános bűn esetén „első fokon” ezt kell alkalmazni.
4. Ha ez az eljárás sem eredményes, akkor el kell távolítani a hívők közösségéből (úrvacsorai közösség), „mivel megveti az egyházat”. Gaztettek esetén „első fokon” ezt kell alkalmazni. Ez a kiközösítés: őszinte bűnbánat és javulás esetén a bűnöst vissza kell fogadni.
5. A kiátkozást, mint olyan büntetést, amely mindenféle bocsánatot és visszatérési lehetőséget megtagad a bűnöstől, Kálvin csak ritkán vagy egyáltalán nem javasolja.
Az egyházfegyelem hármas célja Kálvinnál (Institutio 4.12.5)
1. „Az első: ne sorolják a keresztyének közé Isten sérelmére azokat, akik hamis és gyalázatos életet élnek, mintha az ő szent egyháza becstelen és vétkekkel fertőzött emberek bűnszövetkezete lenne”.
2. „A gonoszok folytonos jelenléte ne rontsa meg a jókat, amint ez lenni szokott” (1Kor 5,6.11).
3. A megfenyített bűnös bűnbánatra jusson.
Látható, hogy Kálvin egyházfegyelmi rendszere teljesen logikus, a Bibliára épített, és a mai körülmények között is alkalmazható, sőt alkalmazandó lenne, ha egyszer végre felvállalnánk, annak minden következményével együtt.
Ez is érdekelhet
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: „mi a különbség a kettő között?” És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
