6
jún
2017

A klasszikus (történeti) premillenizmus

/Az alábbi bevezető jellegű előadás a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának székházában, 2017.05.31-én szervezett vitaesten került elmondásra. A vitaest szereplői és az általuk képviselt álláspontok a következők voltak: Márkus Tamás – amillennizmus; Fazekas Bence – posztmillennizmus; Molnár Csaba Bertalan – történeti premillennizmus; Ruff Tibor – diszpenzációs premillenizmus./

Szeretettel köszöntöm én is a megjelenteket!

Miután Tamás idézve a II. Helvét Hitvallás szövegét felsorolta, hogy a hitvallás milyen nézeteket „kárhoztat”, református lelkészként egy sajátos helyzetbe kerülök, amikor is saját meggyőződésemről, a klasszikus (vagy történeti) premillenizmusról kell beszélnem. Hiszen ezzel belekerültem egy olyan „körbe”, amelyet – többek között – saját egyházam hivatalos felekezeti hitvallása elítél.
Van azonban a II. Helvét Hitvallásunk előszavának legvégén egy olyan kitétel, amelyet református körökben sokat szoktunk idézni, de annál kevesebben veszik komolyan: „…végül azoknak, akik Isten igéjéből jobbra tanítanának, köszönetünk nyilvánításával (készek vagyunk MCSB) engedni, és hozzájuk igazodni az Úrban…”.
Azt gondolom tehát, hogy az, aki a hitvallás egyes tételeihez képest jobbra engedi taníttatni magát Isten igéje és legjobb lelkiismerete szerint, az ugyanúgy (ha nem jobban) hűséges lehet a hitvallás szelleméhez, mint az, aki csökönyösen ragaszkodik hozzájuk, és bibliaértelmezését is ehhez igazítja.

Ezután a kis rövid megjegyzés után válaszoljunk arra a kérdésre: mi is a klasszikus premillenizmus?
A kérdés azért is nehéz, mert klasszikus premillenizmus, mint olyan rendszer vagy eszkatológiai modell, amely minden részletében azonos azok számára, akik ennek a modellnek a hívei, úgyszólván nem is létezik. Legfőbb elemeiben viszont felvázolható, amelyet most megkísérlek megtenni, kicsit először negatív oldalról megközelítve: mi nem a klasszikus premillenizmus?

A klasszikus premillenizmus – és ezzel talán Tamás is egyetért – nem eretnekség, nem herezis, csupán egy eltérő eszkatológiai modell. Óegyházi képviselői között olyan neveket találunk, mint Papiasz, Jusztin mártír, Iréneusz, és Tertulliánusz. Ha modern képviselőit akarom említeni, akkor szót kell ejtenem a rám különösen is nagy hatással lévő Jürgen Moltmann-ról, aki református teológusként egy új református eszkatológia kidolgozása mellett tett hitet, klasszikus premillenista elvekkel, napjainkban pedig Wayne Grudem és John Piper nevét lehetne megemlíteni. Látható tehát, hogy ezzel református lelkész-teológusként sem vagyok egy „eretnek pozícióban”.

A klasszikus premillenizmus nem tanítja azt, hogy az örök üdvösség és – ezzel párhuzamosan – az örök kárhozat állapotát 1000 évre kellene lekorlátoznunk. Ezt azért tartom fontosnak megjegyezni, mert Kálvin a Tesszalonikai 1. levélhez írt kommentárjában egyértelműen egy ilyen irányban (vagy objektíve, vagy szubjektíve) félreértett milleniumtan ellen hadakozik, amikor ezt írja: „…ebbe a képtelenségbe esnek, akik a hívők életét ezer évben szabják meg…”.

A klasszikus premillenizmus nem tanítja továbbá, – a Jehova Tanúival ellentétben – hogy lenne a hívőknek egy mennyei reménységű „osztálya”, amely a mennyet örökli, és egy földi reménységű „osztálya”, amely „örökké élhet a paradicsomban a földön”.

Mi is tehát a klasszikus premillenizmus? A klasszikus premillenizmus egy futurista eszkatológiai modell, tehát a nagy nyomorúság idejétől kezdődő végidőbeli történéseket a jelen korszakhoz viszonyítva is jövőbeli eseményekként értelmezi. Bibliaértelmezése – amennyire csak lehet – szó szerinti, literális. Nem tagadja sem a végítéletet, sem az új ég és új föld eljövetelét, sem az alapvetően lelki (szellemi) természetű örök üdvösség állapotát. Az amillenizmussal ellentétben azonban a Jel 20-at szó szerint értelmezve – nem lát okot arra, hogy pusztán szimbolikusan értelmezzük – hiszi, hogy visszajövetele után (lásd Jel 19,11-21), de a végítélet előtt Krisztus felállítja messiási királyságát, amelyben maga Krisztus békében uralkodik, együtt az első feltámadásban és elragadtatásban (lásd 1Tessz 4,15-17) részesült hívőkkel együtt. Ez alatt az időszak alatt a Sátán megkötöztetik, nem tud befolyást gyakorolni a hívőkre. Amikor letelik az ezer év (amelyet értelmezhetünk jelképes időtartamként is) a Sátán eloldoztatik, és összegyűjti a hitetleneket a végső, Krisztus elleni csatára, amelynek totális és végleges vereség a vége. A második (általános) feltámadás után megtörténik a végítélet, és elkezdődik az új ég és új föld örökké tartó korszaka.

Az amillenisták állításával ellentétben a Jel 20-on kívül az ezer éves királyság minden lényeges pontját tanítják más bibliai helyek is.

Például az első és a végső feltámadásról tesz bizonyságot az 1Kor 15,22-24: „Mert ahogyan Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy Krisztusban is mindnyájan életre kelnek. Mindenki a maga rendje szerint: első zsengeként támadt fel Krisztus, azután az ő eljövetelekor következnek azok, akik a Krisztuséi. Azután jön a vég, amikor átadja az uralmat az Istennek és Atyának, amikor eltöröl minden fejedelemséget, minden hatalmat és erőt.” Különösen is jelentősek a félkövérrel kiemelt részek, amelyek két dolgot közölnek egyértelműen: 1. a feltámadásnak rendje van, 2. Krisztus visszajövetelekor a feltámadás egy bizonyos körre van korlátozva: azokra, aki Krisztuséi.
A Fil 3,11 szintén jelentős igevers: „…hogy valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra.” a feltámadás az eredeti görög szövegben az „exanasztaszisz”, vagyis kitámadás, ki-felkelés valamiből. És miből? „Ek nekrón”, vagyis a „halottak közül”. Pál tehát arra vágyik, ami csak a hívőké: a halottak közül való feltámadásra, mert a „többi halott nem kelt életre, míg el nem telt az ezer esztendő” (Jel 20,5). Ez a két igehely is elégséges, hogy bizonyítsuk: Pál feltámadásról szóló tanítása harmonizál a két feltámadásról szóló egyértelmű kijelentéssel.

Ugyanez mondható el az első feltámadásban részesült hívőkről tett két alapvető megállapítással is: “ítélő hatalmat kaptak”, illetve: “uralkodtak a Krisztussal ezer esztendeig” (Jel 20,4). Ha ez csak jelképes, hová tegyük Pál megállapítását: “Vagy nem tudjátok, hogy a szentek a világ felett fognak ítélkezni?… Vagy nem tudjátok, hogy angyalok fölött is ítélkezünk majd?” (1Kor 6,2a;3a)? Miről is beszél Jézus, amikor azt ígéri a tanítványoknak, hogy “Bizony mondom nektek, hogy ti, akik követtek engem, a megújult világban, amikor az Emberfia beül dicsőségének trónszékébe, ti is tizenkét trónszékbe ültök, és ítéletet tartotok Izráel tizenkét törzse felett” (Mt 19,28)?

Végül szeretném kiemelni, hogy a klasszikus premillenizmus nem azonos a diszpenzációs vagy pre-tribulációs premillenizmussal, attól több lényeges pontban is eltér. Most csak kettőt említenék meg.

Először is: a klasszikus premillenizmus nem feltételez semmiféle nagy nyomorúság előtti elragadtatást, ez esetben a bibliai kijelentés egyértelmű: „Mert amint felhangzik a riadó hangja, a főangyal szava és az Isten harsonája, maga az Úr fog alászállni a mennyből, és először feltámadnak a Krisztusban elhunytak, azután mi, akik élünk, és megmaradunk, velük együtt elragadtatunk felhőkön az Úr fogadására a levegőbe, és így mindenkor az Úrral leszünk.” (1Tessz 4,16-17). Az ige egyértelműen közli, hogy az első feltámadással egy időben fog megtörténni az elragadtatás, a nagy nyomorúság után. Ezt erősíti meg az 1Kor 15,51-52: „Íme, titkot mondok nektek: nem fogunk ugyan mindnyájan meghalni, de mindnyájan el fogunk változni. Hirtelen egy szempillantás alatt, az utolsó harsonaszóra; mert meg fog szólalni a harsona, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, mi pedig elváltozunk”. Pál itt egyértelműen ugyanarról a jelentős történésről ír, és kihangsúlyozza, hogy az utolsó harsonaszóra (vö. Jel 11,15-19).

Másodszor: a klasszikus premillenizmus nem tesz merev különbséget az egyház és a végidőbeli Izráel között. A diszpenzacionalizmus mind a jelenben, mind az eszkatonban mereven megkülönbözteti e kettőt, mint külön-külön entitást. A klasszikus premillenizmus is jelentősnek tartja Izráel népének helyreállítását, – az amillenizmussal ellentétben mint Isten egy csapásra bekövetkező művét – de a helyreállított Izráelt is az olajfába visszaoltott szelíd ágak identitásaként fogja fel (Róm 11,24-26), így Izráel népének eszkatológiai helye sem lehet más, mint az egy olajfa, mint egy entitás, benne két identitással (szelíd és vad ágak).

Köszönöm a figyelmet!

Ez is érdekes lehet

A Millenium premillenista értelmezésének védelmében / III. rész
A Millenium premillenista értelmezésének védelmében / II. rész
A Millenium premillenista értelmezésének védelmében / I. rész