Csecsemő/gyermekkeresztség református szempontból – interjú

(Békefi Bálint, a Golgota Gyülekezet egyik ifjúsági vezetője, a PTF teológushallgatója és Parti Benedek, baptista ifjúsági vezető kérdezte a csecsemőkeresztség bibliai hátteréről, illetve mai relevanciájáról Márkus Tamás András református lelkészt)

Békefi Bálint: Minek a jele a keresztség?

Márkus Tamás András: Kálvin szerint a keresztség három dologra utal, vagy ahogy ő mondja, három “haszna” van, és mindegyiknek egy objektív alapja van, egy történelmi esemény: Krisztus engesztelő kereszthalála és feltámadása: először a Krisztusban való megtisztulásunk jelképe, bizonyítéka, másodszor megmutatja, hogy Krisztusban meghaltunk és új életre támadtunk fel, harmadszor pedig egyesít Krisztussal. Itt a jel és a jelzett dolog a legszorosabb viszonyban van. A keresztség mindhárom aspektusát tovább lehet részletezni: az elsőnél fontos, hogy valójában Krisztus vére tisztít meg a bűnöktől, és a keresztség pedig ennek a megmosatásnak a külső jele. Tehát nem a víz, a matéria tisztít meg, hanem úgy tisztít meg Krisztus vére a bűnöktől, ahogy egyébként a víz megtisztítja a testet a kosztól, piszoktól. A másodiknál ugye azt mondjuk, hogy a keresztségben Krisztus halálával és feltámadásával azonosulunk. Kálvin mondja, hogy akik a keresztséget helyes hittel fogadják el, azok megérzik Krisztus halálának valóságos erejét testük megöldöklésében, illetve a feltámadásának erejét lelkük megelevenítésében. Ez egyszersmind bíztatást is jelent: meg kell halnunk a bűnnek és az igazságnak kell élnünk. A keresztség harmadik haszna pedig az, hogy egyesít Krisztussal, és ez azt jelenti, hogy nem csak Krisztus halálába és életébe vagyunk – a reformátor szavaival – beoltva, hanem úgy egyesülünk Krisztussal, hogy minden általa megszerzett áldásában részesülünk. Ha röviden össze akarnám foglalni az eddigieket, azt mondanám, hogy a keresztség a megtisztítás, az újjászületés és a megújulás jele.

Tehát egy lelki aktus, amit a keresztség aktusa kiábrázol. Fontos, ezért újra hangsúlyozom, hogy a víznek semmiféle mágikus szerepet nem szabad tulajdonítani, ahogy a vízzel való leöntés, vagy vízbe való bemerítkezés cselekményének sem. Ahogy a Heidelbergi Káté mondja, a keresztvízzel való leöntés nem egyenlő a bűnök lemosásával, az ami sajnos éppen Szent Ágoston óta a katolikus tanítás sajátja. Mi nem ezt valljuk. A Káté azt mondja, hogy a bűntől csak és kizárólag Krisztus vére és a Szentlélek tisztít meg, éspedig úgy, hogy Krisztus kiontott vérével, ami a bűnbocsánat objektív alapja, a Szentlélek – ahogy Kálvin találóan fogalmaz a Genfi Kátéban – meghinti a lelkünket.

Ez egy nagy titok, ez a folyamat, amit a vízkeresztség kiábrázol. Ezért is hívjuk sacramentumnak, titoknak, magyarul: sákramentumnak, vagy ahogy a lutheránusok mondják, szentségnek. A vízkeresztség ezt a lelki történést pecsételi el. És mint ilyen, a keresztség egy beavatási jel, amivel bekerülünk az egyház közösségébe. Ezt tekinthetjük a keresztség negyedik aspektusának: emberek előtti vallástétel, amely által bizonyságot teszünk hitünkről, arról, hogy Krisztus egyházához tartozunk.

Part Benedek: ha az általad ábrázolt lelki történést ábrázolja a keresztség, akkor a csecsemőket miért lehet megkeresztelni, akik nyilvánvalóan nem élik át ezt a folyamatot? Továbbmegyek, mennyire elképzelhető Jánosról, vagy Jézusról, az evangéliumok alapján, hogy csecsemőket keresztelt volna?

Márkus Tamás András: Itt válik egyre izgalmasabbá a kérdés. Hagy tegyek először egy kis kitérőt, még mindig a keresztség általános értelmét magyarázva. A keresztség azokat a javakat közvetíti számunkra, amelyeket Krisztus az Ő halálával és feltámadásával megszerzett. De hogyan közölhet egy ilyen rituálé bármit is, ha sem a külső cselekmény, sem a matéria, a víz, nem okozója semminek, tehát ezeknek nincs önmagukban való hatásuk? Amint említettem, ehhez elengedhetetlenül szükséges a Szentlélek munkája, illetve az, – és egyre közeledünk ahhoz a problémához, amire irányul a kérdésed -, hogy mennyire vagyunk nyitottak a Szentlélek eme benső munkájára. Jogos elvárás, hogy szükséges a keresztségben részesülő ember részéről egy benső diszpozíció, hogy helyesen éljen a keresztséggel. Ezzel kapcsolatban mondja ugyancsak Kálvin, hogy a keresztség helyes használata hitben és bűnbánatban áll. Ez azt jelenti, hogy a keresztségben részesülő személynek nyilvánvalóan tudatában kell lennie azzal, hogy mi történik a keresztség aktusakor, hogy a külső cselekmény milyen benső, lelki folyamatot ábrázol ki, nevezetesen: hogy Krisztus vérével megtisztítva immár tetszik Istennek, hogy Isten Lelke lakozást vesz benne, és innentől kezdve ez az igazság jellemzi és határozza meg az életét.

És akkor itt érkezünk el a gyermekkeresztséghez, hiszen a gyermekek, de leginkább a csecsemők, úgy tűnik, nem tudnak felmutatni semmiféle benső diszpozíciót. Nyilvánvalóan – gondoljuk mi – hit és bűnbánat nélkül vesznek részt a keresztség aktusában, hiszen nincsen még kifejlett tudatuk. Nincs fogalmuk arról, hogy mi történik velük. Esetükben hiányzik az elhatározás, hiányzik a tudatos döntés, hiányzik a vágy a test megöldöklésére vonatkozóan és hiányzik az engedelmesség. Ha nincs benső változás, akkor viszont minek a víz, ami ezt a változást hivatott kiábrázolni? Itt először említsünk meg egy érdekes dolgot: a csecsemők bár nem tudnak nyilvános bűnvallást és hitvallást tenni, de nem tudhatjuk, hogy Isten Szentlelke hogyan érintheti meg őket. Kálvin felteszi a kérdést: miért ne adhatta volna Isten nekik a keresztségben kiábrázolt ajándéknak valamiféle előízét? Miért ne láthatnák – ahogy a reformátor fogalmaz – mintegy tükör által azt, amit később majd tisztábban? Végül is, ha szigorúan értelmezzük, hogy csak hit által üdvözülhetünk, ki tudja, hogy a kisgyermekekben, csecsemőkben Isten a hitnek milyen kezdeményét munkálja a Szentlelke által. De térjünk rá a főbb érvre:nagyon fontos emlékeznünk arra, hogy a víz, illetve a keresztség aktusa nem okozója a benső változásnak, a Szentlélek munkájának, csak kiábrázolja azt. Ilyen értelemben nincs egy az egyben hozzákötve. Ezért mondhatjuk azt, hogy a hitnek és a bűnbánatnak nem kell feltétlenül megelőznie a keresztséget, vagy együtt járnia azzal; csak azoknál feltétel ez, akik koruknál fogva képesek mindkettőre. Ily módon a csecsemők majd akkor tanúskodnak arról a benső változásról, amit a keresztség kiábrázol, amikor erre már képesek. Ez így erősnek hangzik, ugyanakkor látunk erre a sajátos sorrendcserére példát: a körülmetélkedés az Ószövetségben a bűnbánat és a hit jele volt: Ábrahám hitt, e hit által megigazult Isten előtt, és a körülmetélkedés jelét éppen ennek bizonyítékául kapta, de az ő utódai már csecsemőként kapták meg a jelet.

A másik kérdésre utalva: véleményem szerint nem tudjuk bizonyítani, hogy Keresztelő János keresztelt volna csecsemőket… Talán igen, talán nem. Jézus biztosan nem, de Jézus maga felnőtteket sem keresztelt, legalábbis ez derül ki a Jn 4,1-3-ból. Itt azt olvassuk, hogy ő maga nem keresztelt, csak a tanítványai. Jézus továbbá a Lukács 18-ban azt mondja, engedjék hozzá a gyermekeket – ráadásul az eredeti szövegben levő szó kisgyermekre, vagy még inkább csecsemőre utal. Mi mást jelentene, hogy “engedjék őket hozzá”, ha nem azt, hogy az egyház közösségébe, Krisztus testébe felvételt nyerhetnek? Vagy gondoljuk, hogy arra utalt Jézus, hogy földi szolgálatának ideje alatt nyugodtan odavihetik hozzá a csecsemőket, fizikális értelemben? Ennek nem sok értelme lenne.

Parti Benedek: nem erőltetett a körülmetélkedést és a vízkeresztséget párhuzamba állítani, vagy továbbmenve, megfeleltetni őket egymásnak, hogy így tegyük legitimmé a csecsemőkeresztséget?

Márkus Tamás András: nem, ugyanis Pál szerint a körülmetélkedés ugyanúgy a hitnek volt a sákramentuma, mégsem voltak a gyerekek kizárva belőle, sőt, nyolc napos korukban minden izraelita fiúgyermeket körülmetéltek. Mivel az ószövetségi egyház Izrael nemzetével egybeesett (szűkebb értelemben azokkal, akik hívők voltak), ezért korlátozott volt maga a jel is: egyetlen egy nemzet férfi tagjai részesülhettek benne. Az újszövetségi egyházban viszont, amely minden nemzet hívőit magában foglalja, és nem köthető egyetlen egy etnikumhoz, sem egyetlen egy nemzethez sem, már más a jel is: ez a vízkeresztség. Ahogy a körülmetélés jelképezte azokat az ígéreteket, amelyeket Isten Ábrahámnak, illetve később a zsidó népnek adott, úgy a vízkeresztség azokat a jóval – tulajdonképpen az előzőeknek megfelelő, de mégis jóval nagyobb jelentőségű – ígéreteket jeleníti meg, amely az újszövetségi egyház tagjai számára adattak. Márpedig az Újszövetségi egyházba – hasonlóképpen, mint az ószövetségibe – nem csak felnőtt személyek, hanem azok utódai, gyermekei is beletartoznak. Erről tanúskodnak Péter apostolnak pünkösdi beszédében elhangzó szavai: “mert az ígéret nektek szól és gyermekeiteknek.”

Álljunk is meg itt, mert ez nagyon fontos: az ígéret fogalma. Erre utaltak a reformátorok is, és szerintem ez nagyon logikus: Isten ígéreteit, illetve kegyelmét kifejezte, megjelenítette a körülmetélés Izrael számára. Ha az Újszövetség alatt jóval nagyobb mértékű ígéretekben és kegyelemben van részünk, akkor a jel, amely szimbolizálja ezen ígéreteket és kegyelmet, nem hogy nem szűnhet meg, hanem kvázi kibővül: ez a vízkeresztség, amely felváltja a korlátozottabb körülmetélkedést. Kálvin szavaival: a körülmetélés homályosabban, a vízkeresztség világosabban tanúskodik a kegyelemről. Ha az Ószövetségben megkapták a kisgyermekek az üdvösség ígéretének látható jegyét, akkor Krisztus eljövetelével nem létezik, hogy a hívők gyermekeik kisebb jelet kapnának, vagy ne kapnák azt meg. Ahhoz persze, hogy ezt az ó és újszövetségi egyház közötti kapcsolatot megértsük, rendelkeznünk kell egy helyes és a biblikus üdvtörténeti szemlélettel. Azoknak nyilván nehéz ezt megérteniük, akik totálisan szembeállítják az Ószövetséget az Újjal. Viszont a református teológia mindig is hangsúlyozta – természetesen közben a közöttük lévő eltérésekre is rámutatva – a két szövetség hasonlóságát és a kettő közötti kontinuitást. Ne felejtsük el, hogy az az ígéret, amiről Péter beszél az ApCsel 2-ben, a pünkösdi beszédében azoknak (és azok utódainak) címezve, akik hallgatják és befogadják az evangéliumot, ugyanaz az ígéret, vagy annak megújítása, amit Ábrahám kapott az 1Móz 17-ben. Gyakorlatilag ugyanazzal a nyelvezettel találkozunk mind a két helyen. Ez utóbbit sokan csak a zsidókra értelmezik, de nem csak rájuk utal, hanem Ábrahám minden utódjára. Ezt támasztja alá az is, amit az apostol mond a Római levél 4. fejezetében, nevezetesen, hogy Ábrahám ősapjává lett minden hívőnek.

Parti Benedek: de miért gondolod, hogy önmagában az, hogy az ígéret a hívőké és azok utódaié, azt vonná maga után, hogy a hívők gyermekeit keresztségben kell részesíteni… miért ne lehetne az ígéret keresztség nélkül is az övék?

Márkus Tamás András: visszautalnék megint Ábrahámra. Ha Ábrahám minden hívő ősatyja, márpedig a Szentírás szerint az  – gondoljunk a Római levél 4-5. fejezeteire -, ha ő a hit általi megigazulásban példaképünk, ha az Abrahámnak adott ígéret megegyezik azzal az ígérettel, amit mi kapunk, és amely teljesen beteljesedik pünkösdkor, akkor miért ne követhetnénk az általa feállított példát? Hit által megigazult, majd pedig az utódai megkapták a szövetség jelét? A mai keresztyén felnőtt hívő hit által megigazul, megkeresztelkedik, utódai pedig megkapják az ígéret és a szövetség jelét, tehát hasonlóképpen megkeresztelik őket, ahogy Ábrahám utódait körülmetélték. De menjünk tovább.

Ezt a kérdést máshonnan is meg lehet közelíteni: ahogy az Izraelhez való tartozás külső jelének számított a körülmetélkedés, úgy az újszövetségi egyházba való belépés külső jelének számít a keresztség – azt hiszem ezt mindenki elismeri, még a baptisták is. Márpedig ha az ígéret a hívőké, és azok gyermekeié, akkor ez azt jelenti, hogy mind a hívő, mind gyermekeik az egyház részét képezik, mindannyian tagjai az egyháznak. Ha azonban mindannyian tagjai az egyháznak, akkor miért is ne részesülhetnének az egyházba való befogadtatás külső jelében? Itt persze felhozhatná valaki, hogy az ókori Izraelhez etnikai alapon tartoztak az emberek, míg az újszövetségi egyháztagság feltétele a nyilvános hitvallás, és az azt követő keresztség. Ezt én értem, de azt tudomásul kell venni, hogy az ószövetségi Izrael nem más volt, mint az ószövetségi egyház. Az újszövetségi egyház pedig az ószövetségi egyház kibővítése. Másrészt ne felejtsük el, hogy a körülmetélkedés nem pusztán valami etnikai ismertetőjegy volt, hanem az Úrral való szövetségkötés jele: a körülmetélkedést Ábrahám és az ő gyermekei kapták, éspedig azon ígéretek jeleként, amelyek azon örök szövetséghez tartoztak, amelyet Isten vele és az ő utódaival kötött meg – igy mi is, újszövetségi hívők, Ábrahám utódaiként, a szövetség tagjaiként részesülünk az ígéret és a szövetség jelében.

Azon kár vitatkozni, mert tény, hogy az újszövetségi egyházba való belépés külső jele a keresztség. Itt fel kell tenni a gyerekkeresztséget ellenzőknek a kérdést: a hívők gyermekei az egyházba tartoznak, vagy nem? Ha igen, miért nem lehet őket megkeresztelni? Ez a legfontosabb kérdés, és a tulajdonképpeni vita ezen áll vagy bukik: azon, hogy kiket tekintünk az egyház tagjainak.

Békefi Bálint: Hol találjuk meg az Újszövetségben a keresztség és a körülmetélés közötti párhuzamot?

Legteljesebben a Kol 2,11-12 beszél arról, hogy a vízkeresztség a körülmetélkedés teljesebb kifejeződése, formája. Azt olvassuk itt, hogy a hívők is körül vannak metélve – idézőjelben -, lelki, szellemi értelemben, de ezt nem emberek teszik, hanem maga Krisztus. Másrészt arra is utaltam már, hogy az Ábrahámmal kötött szövetség, amely – és ezt hangsúlyoznunk kell – örök szövetség, és Ábrahám minden utódjára vonatkozik, azaz minden hívőre, megkívánta, hogy minden férfi gyermeket metéljenek körül. A Gal 6,11-18 alapján viszont egyértelműnek tűnik, hogy a fizikai körülmetélkedés már nem használ semmit, de az örök szövetség, amit jelképezett, még mindig él, és még mindig érvényes. Na és mi ennek az örök szövetségnek a külső jele? Nem más, mint a keresztség.

Békefi Bálint: Ha a körülmetélés csak a fiúkra vonatkozott, akkor – elfogadva a párhuzamot – miért kell a lánygyermekeket is megkeresztelni?

Itt az ígéret kiteljesedéséről van szó. A körülmetélkedés és a vízkeresztség párhuzamba állítható, mert ugyanarra utalnak. Azonban ahogy az újszövetségben jóval nagyobb áldásokat kapunk és jóval tisztábban érzékeljük Isten kegyelmét – hiszen a kijelentés Jézus Krisztusban immár teljes -, úgy a szövetségkötést és az ígéreteket szimbolizáló újabb jel is teljesebb, mint a régi. Már nem csak egy meghatározott etnikum férfitagjait, hanem a föld minden nemzetének fiait és lányait magába foglalja. Ehhez látnunk kell a maga jelentőségében azt, ami pünkösdkor történt, a Lélek kitöltetését, majd pedig azokat az eseményeket, amelyek által egyre inkább kiszélesedett azok köre, akik az újszövetségi egyházba tartoznak. Őket immár nem kellett zsidóvá tenni, körülmetélni, hiszen egy új és teljesebb jel tanúskodott egy új és teljesebb korszakról, amely eljött végre.

Békefi Bálint: a hívő szülők gyermekei tehát tagjai az új szövetségnek?

Egyértelműen. Mi, az újszövetségi egyház tagjai – ahogy korábban utaltam már rá – az ábrahámi ígéret és szövetség örökösei vagyunk. Ahogy egykor a hívő Ábrahám és az ő utódai a szövetséghez tartoztak, úgy most is, a hívők és az ő utódaik tartoznak bele.

Itt utalnék a háznép keresztségre, amely a gyakorlatban mutatja be ezt az igazságot. Felveszi a keresztséget a családfő, illetve a háza népe: tehát keresztségét felesége, gyermekei, szolgálói is követik.

Véleményem szerint tehát igen, a hívők gyermekei is tagjai az új szövetségnek, és a keresztyén anyaszentegyháznak. Erre utal például az is, hogy a 2Tim 3,15-ben azt írja Pál Timóteusnak, hogy gyermeksége óta ismeri az Írásokat – itt a “brephe” görög szó szerepel, ami csecsemőt jelent. Ugye Timóteusnak az anyja és a nagyanyja is már keresztyén volt, tehát ő, Timóteus már gyerekkorától fogva az egyház tagja volt. Az Ef 6,1-4-ben Pál a gyermekeket is érinti az intelmeiben; nyilvánvalóan keresztyén gyermekekről van szó. A Kol 3,20-ban megint csak a gyermekeknek ír, hogy fogadjanak szót a szüleiknek. Ugyanolyan Krisztusban levő szenteknek, keresztyén hívőknek tekinti őket Pál, mint a felnőtt hívőket. Azért ez elég beszédes szerintem.

Parti Benedek: miért gondolod, hogy a háznépbe beletartoztak csecsemők is? Erre nincs írásbeli bizonyíték. Valószínűbb, hogy arról volt szó, hogy a háznépből azok keresztelkedtek meg, akik élő hittel rendelkeztek, megtértek, majd pedig tudatosan fel akarták venni a keresztséget… Pláne, hogy ezekben az újszövetségi részekben ott van, hogy ezek a családok hallották az igét. Tehát valószínűleg mindnyájuk értelme megnyílt már…

Márkus Tamás András: Ezt nem tudjuk teljes bizonyossággal eldönteni. Tény, hogy a “háznép” defínició-szerűen a családfőt és annak családját jelentette, a gyermekeit is beleértve. Én úgy gondolom, hogy ha egy családfő megkeresztelkedett, akkor a családja is automatikusan követte. Nem mondom azt, hogy nem volt kivétel, de legtöbb esetben csatlakoztak hozzá. Ezt ma azért nehéz megérteni, mert ma egészen más családképpel rendelkezünk. Sajnos ma már el sem tudjuk képzelni, hogy az akkori világban mit jelenthetett a család, és mit gyermeknek lenni, mit jelentett a szülői tekintély, és mit jelentett feltétlen engedelmességet tanúsítani a szülők, főként az apa, a családfő irányában. Én úgy gondolom, hogy ha valaki az első keresztyének idejében hívővé lett, nem is volt kérdés, hogy a gyermekei is azok lesznek. Sőt, magától értetődő lehetett. A mai családmodell nem több, mint pár száz éves. Ráadásul az a típusú individualizmus, ami ma jellemzi a társadalmat, és azon belül a családokat, ismeretlen volt abban a korban, de még száz, kétszáz éve is. Ez ugyanúgy jellemzi a hívő családokat is; nem más, mint az individualizmus hatása, amikor a hívő szülők úgy nyilatkoznak, hogy “majd a gyermek eldönti, ha felnő, hogy keresztyén lesz, vagy nem.” Vagy amikor azt mondják, hogy “nem akarjuk ráerőltetni a hitünket”. Ez nagyon udvarias és intelligens hozzáállásnak tűnik. Pedig magától értetődőnek kellene lennie, hogy a hívő szülők gyermekei hívőkké lesznek. Ez persze óriási felelősséget jelent, hiszen úgy kell nevelni a gyermeket, hogy a keresztyénséget első kézből a lehető leghitelesebb módon tapasztalja meg, és ne is legyen kérdés, hogy Krisztus tanítványa lesz.  Ez sokszor nem sikerül, sőt, éppen az ellenkezője történik: a hívő szülők a kegyelmet nélkülöző viselkedésükkel és egyéb, az evangéliumhoz méltatlan dologgal elriasztják a gyermeket attól, hogy ő is kövesse az állítólagos hitüket. Szóval ez nagyon rizikós…

Teljesen érthető tehát, hogy némelyek megijednek ettől a felelősségtől, és a könnyebb megoldást választják: azt teszik, amit előbb már említettem. Szabadságot hagynak a gyereknek arra, hogy majd döntsön. Ugyanakkor én ezt nem tartom jó hozzáállásnak. Ha hívőként tisztában vagyunk vele, hogy a Krisztusba vetett hit az egyetlen üdvözítő út, akkor miért baj az, hogy szülőként úgymond “determinálom” a gyermekem a hívő életre? Ha tudatosan rávezetem erre az útra? Hiszen ő hozzám tartozik, én vagyok a szülő, és ő a gyermekem. Az, hogy a gyermek egy hívő családba születik bele, nem rizikó, hanem privilégium, akár tud róla, akár nem. Privilégiumként kellene tekinteni tehát mindenkinek a gyermekkeresztségre. Ne felejtsük el, Augustinus egyházatya is vágyott volna rá, hogy megkereszteljék csecsemő korában, ehelyett az egyébként szentéletű édesanyja, Mónika is halasztgatta fiának megkeresztelkedését, gondolván, hogy jobb lesz majd akkor megkeresztelkednie „a bűnök bocsánatára”, ha túl van az ifjúkori botlásokon.

A református keresztségi gyakorlatban ezért fontos a szülők (vagy keresztszülők) biztos és határozott szándékáról meggyőződni: ők maguk, a szülők keresztyének-e, valóban újjászületett hívők, és valóban újjászületett hívő szülőkként akarják keresztyén nevelésben részesíteni gyermeküket. Ha igen – és ez bizony konkrét kötelezettségeket is jelent a szülők részéről, pl. hogy személyesen továbbadják gyermeküknek az evangélium üzenetét, hogy járatják hittanra, a gyermekükkel rendszeresen eljárnak istentiszteletre -, akkor meg lehet keresztelni a gyermeket. Ha nem, akkor valóban rizikós a keresztelés. Nagyon kell vigyázni azzal, hogy a gyöngyöt ne dobjuk a disznók elé, és Krisztus szent sákramentumát ne kótyavetyéljük el. Amennyire csak lehet, biztosítani kell tehát annak feltételeit, hogy a gyermek olyan környezetben nőjenek fel, hogy a megfelelő időben tudatosan is felismerjék, hogy milyen ígéret örökösei, felismerjék keresztségük valóságát, és hogy odaszánt keresztyén életet éljenek.

Ennél a pontnál szokott elhangozni az az ellenvetés, hogy akit csecsemőként keresztelnek meg, annak óriási restanciája van, hiszen nem tud egy tudatosan megélt/átélt keresztségi élményhez visszacsatolni később. Ez igaz, de az az ember, akit meg felnőttként keresztelnek meg és felnőttként jut hitre, ugyanúgy nem tud felmutatni bizonyos dolgokat: példának okáért azt, hogy mit jelent egy szeretetteljes hívő családban felnőni már csecsemőkorától fogva, mit jelent az evangéliumot így megélni, mit jelent, hogy úgy mondjam, az anyatejjel magunkba szívni azt. Persze tudom, hogy ez ideális eset, és sok ember, akit gyerekként automatikusan megkereszteltek, úgy élt, mintha pogány lenne, vagy csak a szimpla, kiüresedett “vallásosságot” tapasztalta meg. Én azonban neki se ajánlanám, hogy keresztelkedjen meg újra. Isten az ő ígéreteit, amelyet egykori keresztsége kiábrázolt, nem vonta vissza. Rá kell egyszerűen döbbenni, hogy Istennek már akkor gondja volt rá, amikor ő meg messze volt attól, hogy hitre jusson.

Summa summarum: a gyermekek keresztségét biblikusnak tartom, ugyanakkor a mai laza gyakorlatot figyelembe véve vigyáznék azzal, hogy túlzásba vigyék. A “szokás”, az “így szoktuk”, vagy az “itt van már az ideje” semmi esetre sem lehet legitim érv. Azzal sem lehet érvelni, hogy “ha Isten olyan hatalmas, majd újjászüli kellő időben a gyermeket, akár hívő szülei vannak, akár nem.” Ennyi erővel bárkit, bármikor meg lehetne keresztelni, lelocsolván vízzel, hiszen Isten, ha akarja, úgyis újjászüli azokat, akiket szeretne egyházában tudni. Nyilván igaz, hogy Isten az Ő Lelke által szuverén módon mindenkit ujjászül, akit akar, de erre hivatkozni azért, hogy palástoljuk a nemtörődömséget, nonszensz.

Békefi Bálint: Nem célszerűbb az egyház tagjává nyilvánítás szentségét, ami a keresztség, akkor kiszolgáltatni, amikor az emberről jó ok van már remélni, hogy valóban Isten láthatatlan egyházához tartozik?

Márkus Tamás András: Ha jól értem, arra gondolsz, hogy mivel egy csecsemő esetében még nem beszélhetünk megtérésről, hiszen hiányzik a benső változásról tanúskodó külső vallástétel, ezért valószínűsíthető, hogy ha nagy számban keresztelünk csecsemőket, akkor nagyobb számban lesznek olyan emberek a látható egyházban, akik névleg ugyan keresztyének, de hiányzik a benső változás, az újjászületés, a megtérés. Ez egy jogos kérdésfelvetés. És a mai viszonyok között elképzelhetőnek tartom ezt az érvelést. Ennek értelmében ma – mint mondtam – célszerűbbnek tartom én is sok esetben a felnőttkeresztséget. DE, ez nem azért van, mert a csecsemők megkeresztelése önmagában téves volna, hanem azért, mert azokat a fontos és nélkülözhetetlen tényezőket, amelyek tekintetbe kellene venni egy csecsemő megkeresztelésekor, elhanyagolják. Ezekre utaltam korábban is: ha valóban csak azután keresztelnének csecsemőket, miután meggyőződtek arról, hogy a szülők elkötelezett keresztyének, újjászületett hívők, akik tudatosan élik meg a hitüket, azt meg is vallják, sőt, tisztában vannak azzal, hogy mit vállalnak a gyermekük megkeresztelésével, ha úgy tetszik, mekkora felelősséget vállalnak mindezzel, akkor nem jelentene ez nagyobb rizikót annál, mintha valaki felnőttként merítkezne be. Sőt, még az is lehet, hogy nagyobb garanciát jelentene arra, hogy a gyermek felnövekedve értékes és hitvalló tagja lenne Krisztus egyházának, már egészen fiatalon.

Egyébként nem lehet teljesen bebiztosítani azt, hogy minden megkeresztelt hitvalló és tevékeny egyháztaggá váljon. Sőt, a felnőttként megkereszteltek esetében sem tudjuk teljes bizonyossággal eldönteni, hogy valóban átélte az illető az újjászületést, valóban megtért hívőről van szó esetében. Számtalan példát látunk arra, hogy valaki felnőttként bemerítkezik, aztán eltűnik a gyülekezetből, letér a hit útjáról, és nem lesz elkötelezett egyháztag. Némelyek meg többször is bemerítkeznek, pl. gyülekezet váltáskor… ez indokolatlan gyakorlat.

Parti Benedek: Még ha el is fogadja az ember az érveidet, nem gondolod, hogy teljesen más helyzetben vagyunk ma, mint az első keresztények idejében? Ma, ha névlegesen is, de a többségi társadalmat keresztények alkotják. Ahogyan te is utaltál rá, talán egy kicsit visszás lett a gyerekkeresztség gyakorlata. Akkoriban ez egy egzisztenciális döntés is volt, ami komoly lemondásokkal járt az egész család szempontjából. Ma nem kell ilyen problémákkal szembenéznünk. Ugyanakkor a felnőttkeresztség még mindig egy egzisztenciális döntésnek számít, ami hatással lehet a környezetemre egyfajta tanúságtételként. Nem gondolod, hogy jobb lenne, a mai társadalmi kontextust tekintve, ha csak időlegesen is, de visszaállítani a hitvalló keresztséget?

Márkus Tamás András: Teljesen egyetértek a helyzetértékeléseddel, és az általad kínált megoldás is kézenfekvőnek tűnik, DE: a megoldás akkor sem az, hogy a csecsemőkeresztséget száműzzük, hanem az, hogy kőkeményen ragaszkodunk a szülők vallástételéhez, ha teljesen meggyőződünk az odaszánásukról, tehát arról, hogy keresztyén szellemben nevelik gyermeküket, és maximálisan átérzik ennek a feladatnak a súlyát. A lényeg: szembesíteni kell őket a felelősségükkel. Ugye itt az a probléma, hogy névleges, pusztán “vallásos” keresztyének maximum ugyanazt adhatják tovább, ami őket is jellemzi. De ez kevés, ennél jóval több kell!

Békefi Bálint: Mi volt a korai egyház álláspontja a gyerekkeresztséggel kapcsolatban?

Márkus Tamás András: Nos, már a legkorábbi időktől fogva létezett a csecsemőkeresztség  – ezt még a baptistáknak is el kell ismerniük. Ez azért fontos tény, mert elárul valamit arról, hogy az exegézisünk, az Írás alapján való következtetéseink helyesek-e, vagy nem. Ha lenne arra történelmi bizonyítékunk, hogy az első, vagy a második században direkt tiltották a csecsemőkeresztséget, akkor arra következtethetnénk, hogy ez azért történt, mert nem tartották biblikusnak. De nem ezt látjuk, sőt éppen az ellenkezőjét. Mire próbálok utalni? Arra, hogy konkrét szentírási hely, amely tiltaná a gyermekkeresztseget, nem létezik. Ha létezett volna, nyilván nem gyakorolták volna. Azonban egyértelműen látszik, hogy gyakorolták: Iraeneus, aki Polikárp tanítványa volt, aki pedig állítólag maga János apostol tanítványa volt, úgy beszél a gyerekkeresztségről, mint általánosan elterjedt gyakorlatról. Felhívnám a figyelmet arra, hogy Iraeneus a 2. században élt, amit azt jelenti, hogy már a 2. században elterjedt ez a gyakorlat.. Tertullianus, észak-afrikai egyházatya is arról beszél, hogy elterjedt gyakorlat a csecsemőkeresztség, bár ő helyteleníti azt. Origenész, aki a 3. század elején élt, ugyancsak azt mondja, hogy általánosan elterjedt a gyerekek megkeresztelése az egyházban. Na most ha ilyen korán – 2-3. században – általános gyakorlatnak számított a csecsemőkeresztség, akkor nem valószínű, hogy az apostolok, vagy az utánuk következő generáció keresztyén vezetői tiltották volna azt, vagy határozottan helytelenítették volna. János apostol túlélte az első századot. Nem tudom elképzelni, hogy 50-60 év alatt, közvetlenül az apostolok után, éppen egy ilyen kardinális dologban, mint a keresztség, csak úgy lábra kapott volna az apostoli tanítással szembemenő egyházi gyakorlat. Szóval nincs más lehetőség, arra kell következtetnünk, hogy maguk az apostolok sem helytelenítették a gyerekkeresztséget, sőt valószínűleg kereszteltek gyermekeket. Később sem ültek össze – a 3-4-5. században – egyházi vezetők, hogy elítéljék a gyermekkeresztséget, mint heretikus tanítást és gyakorlatot. Nyilván ennek az volt az oka, hogy soha nem számított annak, és mindig bevett volt az egyházban. Én azt mondom, hogy nem véletlenül létezett és létezik ez a gyakorlat az egyház immár több, mint kétezer éves történelme során végig. Nem szabad vele szembemenni, csak komolyan kellene venni!

Békefi Bálint / Parti Benedek: köszönjük a beszélgetést!