10
ápr
2017

A teológia művelésének evangelikál lelkületéről

Evangelikál teológusokként az identitásunk abban kell, hogy legyen, hogy Jézus tanítványai, Isten gyermekei és népének szolgái vagyunk. Ezen identitás tudatában kell teologizálnunk is, a következőkben pedig két olyan gyakorlati szélsőséget szeretnék röviden bemutatni, amelyeket ebből fakadóan a teológia művelésében kerülnünk kell.

Az egyik a teológiai érvelés és a hitélet, illetve kegyesség teljes szétválasztása, amit elvont racionalizmusnak nevezhetünk. Eszerint a teológia művelésében – beleértve annak vitakultúráját is – a teológusok hite és abból fakadó etikája nem játszik különösebb szerepet. „Lehet, hogy én rossz ember vagyok, de attól még igazam van” – ez az elvont racionalista teológus hozzáállása.

Jézus tanítványaiként ezt nem fogadhatjuk el. A hittestvérünk és minden felebarátunk szeretetének, az alázatnak, a könyörületnek, a megbocsátásnak életünk minden területét jellemeznie kell, így a leghevesebb teológiai vitákban is ezekre kell törekednünk. A teologizálásunk soha nem szólhat a saját büszkeségünkről vagy nagyságunkról, ez ugyanis összeférhetetlen azzal, hogy Isten dicsőségére irányítsuk a közönségünk figyelmét.

A másik szélsőség az intellektuális alázatra való félrecsúszott igyekvésből fakadó kegyes szkepticizmus. Ez a hozzáállás a teológiai vitakérdéseket sokszor eldönthetetlennek vagy jelentéktelennek tartja, más nézetek kritizálását vagy a saját véleményünk igaznak gondolását pedig olyan dolgoknak, amelyek az alázat hiányából fakadnak. „A teologizálás haszontalan vitatkozás, a teológiai tudás pedig felfuvalkodottá tévő ismeret” – ezek a pálinak látszó gondolatok jellemzik a kegyes szkeptikus hozzáállását.

Azonban ha Isten népét akarjuk szolgálni, ezt sem fogadhatjuk el. Helyesen kell fejtegetnünk Isten szavát, ehhez pedig bíznunk kell abban, hogy az kellő kutatással és imádsággal megérthető. Ha Istent teljes elménkből is szerethetjük, ha feladatunk a hitünkről számot adni, az egyházat tanítani és a téves tanoktól megóvni, az ellenszegülőket pedig megválaszolni és meggyőzni, akkor az alapos teológiai kutatás Istentől való kötelességünk.

Mindezt tökéletesen összefoglalja a két fő parancsolat: „»Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.« Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: »Szeresd felebarátodat, mint magadat.« E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták.” (Máté 22,37–40)

Hozzászólás