5
ápr
2017

John Piper: Isten szuverenitása és az imádság

Gyakran kérdeznek: „Ha abban hiszel, hogy Isten saját akarata és elhatározása szerint cselekszik”, és tévedéstől mentesen ismer minden múltbeli, jelenlegi vagy jövőbeli dolgot, akkor miért kell azért imádkozni, hogy egy bizonyos dolog megtörténjen? Ezt a kérdést általában az ember döntési szabadságával kapcsolatban szokták feltenni: „Ha Isten némelyeket előre arra rendelt el, hogy gyermekei legyenek, és ha őket már a világ teremtése előtt kiválasztotta (Ef 1,4-5), akkor miért kell bárki megtéréséért egyáltalán imádkozni?”

Ez az érv implicite azt mondja ki, hogy az ima csak akkor lehetséges, ha minden embernek megvan a hatalma arra, hogy önmaga határozza meg a sorsát.  Ezért az ember összes döntésének muszáj végső soron a saját hatáskörébe tartoznia, és nem az Istenébe. Más esetben a döntéseit Isten előre meghatározta volna és a valóságban Isten örök tanácsvégzésében volnának ezek rögzítve. Nos, a fent idézett példa alapján fogjuk leellenőrizni, hogy ez az érv megalapozott-é, vagy sem.

Isten eldönti, hogy kit ment meg

1. “Miért kellene valakinek a megtéréséért imádkozni, ha Isten már a világ teremtése előtt kiválasztotta, hogy kit fog gyermekévé fogadni?” Az, akinek meg kell térnie, „halott vétkei és bűnei miatt” (Ef 2,1); a „bűn szolgája” (Róm 6,17; Jn 8,34); „Ezeknek a gondolkozását e világ istene megvakította, mert hitetlenek, és így nem látják meg a Krisztus dicsőségéről szóló evangélium világosságát, aki az Isten képmása” (2 Kor 4,4); szívük megkeményedett Isten ellen (Ef 4,18), ezért ellenségesek vele szemben és az Isten akarata elleni lázadásban élnek (Róm 8,7).

Nos, megfordítva szeretném a kérdést feltenni a kérdezőnek: ha ragaszkodsz ahhoz, hogy ennek az embernek megvan a hatalma arra, hogy önmaga sorsát teljes mértékben maga határozza meg, egyáltalán miért imádkozol érte? Mit szeretnél, hogy Isten mit tegyen vele? Nem kérheted Istentől, hogy győzze le a lázadását, hiszen éppen az ember választotta, hogy lázadni fog; ez azt jelentené, hogy Isten ennek az embernek a döntését figyelmen kívül hagyná, és így megfosztaná döntési szabadságától saját sorsát érintően. De hogyan menthetné meg Isten ezt az embert, ha nem úgy, hogy megváltoztatja a szívét, és kicseréli a megkeményedett, ellenségeskedő szívet az odaadó, engedelmes hit szívére?

Kell –e imádkoznunk azért, hogy Isten világosítsa meg az értelmét, azért, hogy Krisztus szépségét valóban meglássa és hogy higgyen benne? Ha így imádkozol, végső soron azt kéred Istentől, hogy az embernek ne hagyja meg, hogy hatalmában álljon meghatározni önnön sorsát. Arra kéred Istent, hogy valamiképpen hasson az értelmére (vagy a szívére), melynek eredményeképp végül valóban látni és hinni fog. Ezzel tehát elismered, hogy a végső döntés azzal kapcsolatban, hogy ez az ember Jézus Krisztusba veti –e a bizalmát, vagy sem, nem saját magánál, hanem az Isten kezében van.

Isten szuverenitása lehetővé teszi az imádságot

Mindezzel azt mondom, hogy nem Isten szuverenitásának a tana az, ami meghiúsítaná azokat az imádságokat, amelyeket a bűnösök megtéréséért mondanak el. Ellenkezőleg, éppen az a bibliátlan felfogás,  amely szerint az ember önmaga determinálja magát, tesz teljesen értelmetlenné mindenféle imádságot az elveszettekért. Az imádság kérés, hogy Isten tegyen valamit. De az egyedüli, amit Isten tenni tud azért, hogy egy elveszett bűnöst megmentsen, az az, hogy megtöri az Istennel való szembeszegülését. Ha ragaszkodsz ahhoz, hogy a bűnös továbbra is maga határozhatja meg sorsát, akkor ezzel együtt ahhoz is ragaszkodsz, hogy ez az ember Krisztus nélkül éljen. Hiszen „ezért mondtam nektek, hogy senki sem mehet Krisztushoz, ha nem adta meg ezt neki az Atya” (Jn 6,65).

Csak aki elutasítja az emberi “ön-determinációról” szóló felfogást, az imádkozhat következetesen Istenhez, hogy megmentse az elveszettet. Azért imádkozom a hitetlenekért, hogy Isten azt tegye velük, amit Lydiával is tett. Megnyitotta a szívét, aki így odafigyelt arra, amit Pál mondott (Apcsel 16,14). Imádkozom, hogy Isten, aki egykor azt mondta, „legyen fény!”, ezzel a teremtői hatalommal „maga támasszon világosságot szívében, hogy felragyogjon Isten dicsőségének ismerete Jézus Krisztus arcán” (2 Kor 4,6). Imádkozom, hogy Isten „elvegye testéből a kőszívet, és hússzívet adjon neki” (Ez 36,26). Imádkozom, hogy újjászülessen „nem a vérből, sem a test ösztönéből, sem a férfi akaratából, hanem Istenből” (Jn 1,13). És minden egyes imádságomban megpróbálok „jóságos, tanításra alkalmas és béketűrő lenni….hátha egyszer töredelmet ad nekik is Isten az igazság megismerésére” (2 Tim 2,24-25).

Röviden szólva, nem arra kérem Istent, hogy dőljön hátra a székében és várjon mindaddig, amíg a felebarátom nem dönt a változás mellett. Nem adok tanácsot Istennek, hogy tartsa a távolságot, nehogy ellenállhatatlanná váljon a szépsége, és megsebezze felebarátom saját sorsának alakítására vonatkozó hatalmát. Nem! Azért imádkozom, hogy a hitetlen felebarátomat legyőzze szépségével, és hogy a szolgai akarat béklyójából kiszabadítsa, hogy a halottat élővé tegye, és hogy ettől semmiféle ellenállás ne tartsa vissza, nehogy a felebarátom végül elvesszen.

Az ima és az evangelizáció közötti kapcsolat

2. Ha valaki azt mondja: „rendben, elfogadom, hogy az ember megtérése végső soron valóban Istentől függ, azonban még mindig nem értem, mi értelme van az imádságaimnak. Ha Isten már a világ teremtése előtt kiválasztotta azt, aki hinni fog (meg fog térni), milyen funkciója van az imádságnak?” Erre a válaszom az, hogy hasonló funkcióval bír, mint az evangélium hirdetése: hogyan higgyenek az elveszettek abban, akiről nem is hallottak, és hogyan hallanának prédikátor nélkül, és hogyan prédikálnának, ha nem lennének elküldve (Róm 10,14)? A Krisztusban való hit Isten ajándéka (Jn 6,65; 2 Tim 2,25; Ef 2,9), de Isten úgy rendelkezett, hogy az eszköz, mely által az emberek a Jézus Krisztusban való hitre eljutnak, nem más, mint az evangélium hirdetése.

Egyszerűen naiv azt mondani, hogy mindenki, aki arra lett elrendelve, hogy Isten fiává váljon (Ef 1,5) mindenképpen megtérne, még akkor is, ha senki sem hirdetné az evangéliumot. Azért is naiv, mert nem veszi figyelembe azt a tényt, hogy az evangélium hirdetése ugyanúgy el van rendelve, mint az evangéliumba vetett hit: Pál már azelőtt azelőtt ki lett választva az evangélium hirdetésére, mielőtt megszületett volna (Gal 1,15); ugyanez vonatkozik Jeremiásra is (Jer 1,5). Ezért ha azt kérdezzük, hogy, „elnyernék-e a szabadítást a választották, ha nem evangelizáltunk volna?”, ugyanaz, mintha azt kérdeznénk: „ha nem volna kiválasztás, elnyernék –e a kiválasztottak a szabadítást?” Isten ismeri az övéit, és küldötteket támaszt, hogy megnyerje őket. Ha valaki vonakodik, hogy e terv részévé váljon, mert nem tetszik neki a gondolat, hogy már azelőtt elfogadott legyen, mielőtt megszületett volna, akkor nem az Isten és nem a kiválasztottak lesznek a vesztesek, hanem ő. „Akárhogy is cselekedjék az ember, biztosan mindig Isten szándékát fogja szolgálni, de van különbség aközött, hogy Isten szándékát úgy szolgálja, mint Judás, vagy úgy, mint János” (Problem of Pain, 7.fejezet, Anthology, 190.o.)

Isten használ eszközöket

Az imádság, csak úgy mint az igehirdetés, emberi cselekedet. Emberi cselekmény, amelyet Isten rendelt el, és amelyben örömét leli, mert kifejezi teremtményeinek tőle való függőségét. Isten megígérte, hogy válaszol az imára, és a válasza attól függ, hogy imáink mennyire vannak összhangban az Ő akaratával. “Az iránta való bizalmunk pedig azt jelenti, hogy ha valamit az ő akarata szerint kérünk, meghallgat minket” (1 Jn 5,14). Ha nem tudjuk, hogyan kellene Isten akarata szerint imádkoznunk, de komolyan vágyunk rá, akkor a Lélek “Isten szerint jár közben a megszenteltekért” (Róm 8,27).

Másképp mondva: amennyire Isten figyel arra, hogy Igéje, mint a kiválasztottak szabadításának eszköze, hirdettessék, úgy figyel arra is, hogy mindazok az imádságok elhangozzanak, amelyeknek meghallgatására ígéretet tett. Azt gondolom, hogy Pál szavai (Róm 15,18) hasonlóképpen érvényesek az ige hirdetésére, mint az imádság szolgálatára: “Mert semmi olyanról nem mernék beszélni, amit nem Krisztus tett általam a pogányok megtéréséért szóval és tettel.” Sőt, az imádságaink annak az egynek az ajándékai, aki “munkálja bennünk azt, ami kedves őelőtte” (Zsid 13,21). Mennyire hálásnak kellene lennünk, hogy kiválasztott bennünket, és ebben a fenséges szolgálatban részesített minket! Milyen buzgónak kellene lennünk, hogy sok időt töltsünk el imádsággal!

Forrás: http://www.desiringgod.org/articles/the-sovereignty-of-god-and-prayer

Ez is érdekes lehet

John Piper: keresztyén hedonizmus

1 Response

  1. Pingback : Valóban Isten a szenvedélyünk? – Szolgatárs

Hozzászólás