2
ápr
2017

Gyermekkeresztség? (II.rész) – az első három évszázad gyakorlata

Előző cikkem (Gyerekkeresztség??? — Gondolatok Dr. Czövek Tamás Keresztség című könyvével kapcsolatban/ link: http://www.evangelikalcsoport.hu/2017/03/23/gyerekkeresztseg-i-resz-gondolatok-dr-czovek-tamas-keresztseg-cimu-konyvevel-kapcsolatban/) megjelenése után néhány héttel volt egy rövid, de élénk beszélgetésem Tamással. Ebből számomra a következő gondolat tűnt a legfontosabbnak: „A keresztség egyáltalán nem történelmi, hanem teológiai kérdés”, szögezte le ő, én pedig határozottan vitatkoztam vele. Az adott helyzetben egyikünknek se volt lehetősége részletesen megmagyarázni és indokolni az álláspontját, így máig sem tudom, pontosan mit is értett Tamás a magáén; ahogy ő értette, abban biztosan igaza volt. (Helyreigazítás! Azóta tisztáztuk: Tamás NEM mondta, hogy a gyerekkeresztség egyáltalán nem történelmi, csak teológiai kérdés, minthogy ez soha nem volt az álláspontja (ld. könyvét). Ezzel szemben annak igyekezett hangot adni, hogy a történelmi kérdéseket lehet így is, úgy is értelmezni, és újabb tények, dokumentumok előkerülése híján a két tábort nem lehet kimozdítani állásaiból. Bizonyos teológiai kérdések viszont gyakran a hitvallókeresztség-pártiakat is elbizonytalanítják. K.B.)

Az alábbiakban viszont szeretném röviden kifejteni, hogy értettem én az enyémet, és utána mindjárt el is mélyednék kissé a gyerekkeresztség egyháztörténeti és patrisztikai hátterében.

Nos, véleményem szerint a gyerekkeresztség történeti oldala azért fontos, mert a teológiai oldal nem igazán eldönthető. Vég nélkül lehet pro és kontra igéket citálni és érveket fejtegetni, de aligha lehet objektív, mindenki számára meggyőző következtetésre jutni például olyan kérdésekben, hogy a régi és az új szövetség, az Ó- és az Újszövetség, az Izráel és az Egyház közötti folytonosság hangsúlyosabb-e, vagy a kettő közötti különbség, a szakadás; mi a keresztyénség egyéni, individuális és közösségi, kollektív jellegének pontos aránya;
milyen mértékű az ember hitbeli válaszának jelentősége Isten kegyelmes kezdeményezéséhez képest az üdvösségre jutás folyamatában;
hol a precíz egyensúly a keresztség instrumentális és szimbolikus természete közt.

Szerény és laikus véleményem szerint ilyen dolgok túl összetettek ahhoz, hogy egyértelmű eldönthessük őket. Már az egyes alapfogalmak világos definiálása is köteteket töltene meg. Illetve, ha egy-egy teológus határozott álláspontot alakít is ki efféle kérdésekben, szinte biztos, hogy jóval többen fogják azt cáfolni, vitatni vagy legalább módosítani, mint ahányan fenntartások nélkül a magukévá teszik. Éppen emiatt alakultak ki felekezeti szekértáborok százai… Reménytelen dolog azt várni, hogy egyetértésre jussunk abban, mi az ELVI igazság az önálló felfogó és döntési képességgel nem rendelkező kisgyerekek megkeresztelésével kapcsolatban.

A gyerekkeresztség GYAKORLATÁNAK kérdése ezekhez képest viszonylag megfogható. A „miért?”-ektől eltekinthetünk: pusztán azt szeretnénk tudni, hogy egy bizonyos műveletsort milyen korú személyeken és milyen feltételek megléte esetén kell elvégezni. A keresztyénség kijelentés-vallás, a protestáns keresztyénség esetében pedig még a kijelentés forrása is jól körülhatárolt. Mivel a Szentírás 66 könyvét tekintjük hitünk és életünk zsinórmértékének, nyilvánvaló, hogy az Újszövetség gyakorlata ez ügyben is normatív számunkra – illetve az volna, ha pontosan tudnánk, mi is volt az. Mivel azonban az egyértelmű parancs vagy tiltás (mint láttuk) nem hangzik el a Bibliában, a gyakorlat pedig vitatható, akkor logikus következő lépés azt megnézni, mit mondanak minderről azok, akik aránylag legjobban ismerhették az ősegyház működését: az első néhány évszázad egyházatyái. Ha az itt föllelhető adatok alapján jó okunk van föltételezni, hogy már az apostolok is kereszteltek gyerekeket – vagy netalán MEGkeresztelték A gyerekeket –, akkor nyilván ezt is tanították, az Újszövetségben fönnmaradt szavaik így értendők, és ez kell legyen a mi gyakorlatunk és teológiai álláspontunk is. Ellenkező esetben pedig nyilván a fordítottja. Hogy ezzel Tamás is nagyjából egyetért, azt az is mutatja, hogy egy egész (igaz, elég rövid) fejezetet szentel a témának.

Bevallom, korábban nem nagyon foglalkoztatott sem az óegyház története, sem az egyházatyák írásai, de a gyerekkeresztség kapcsán ismerkedni kezdtem az idevágó irodalommal. Azt a fölfedezést tettem, hogy (legalábbis az interneten) a magyarul elérhető információ eléggé felületes és egyoldalú. Pedig itt nem valami kezelhetetlen mennyiségű adathalmazról van szó: a korai atyák kimondottan keveset foglalkoztak a gyerekkeresztség kérdésével. Ezt a szerény terjedelmű anyagot nem volna nehéz alaposan és korrekt módon az érdeklődők elé tárni. Az is igaz, hogy a kutatás nem áll le: újabb és újabb publikációk újabb és újabb kérdéseket vetnek fel vagy válaszolnak meg (azt nem merném írni, hogy „zárnak le”).

A továbbiakban az első 3-4 évszázadra vonatkozóan szeretném összefoglalni azt, amit a gyerekkeresztség történetével kapcsolatban jelentősnek tartok. Ismét hangsúlyozom, hogy csak lelkes amatőrként teszem ezt, és őszintén várom, hogy a tanultabbak kiigazítsák a tévedéseimet, pontatlanságaimat! Különösen is igaz ez az ókori idézetekre, amelyek jelentős részét kénytelen vagyok angol nyelvű forrásból, saját fordításban közölni. Tisztelettel kérem, hogy aki lényeges, tartalmi hibát talál bennük az eredeti görög, latin stb. szövegekhez képest, legyen kedves jelezni!

Az egyházatyák némely írásain túl két fő forrást fogok használni. Az egyik a http://www.baptism.org.uk/ weboldal, ahol anglikán (tehát elvben gyerekkeresztelés-párti) teológusok osztják meg a keresztséggel kapcsolatos, nagyon változatos és érdekes nézeteiket. A másik Everett Ferguson: Baptism in the Early Church című könyve (Eerdmans, Grand Rapids 2009.), elsősorban a 23. és 39. fejezet. A szerző a Church of Christ tagja, így a gyerekkeresztség ellenzői közé tartozik. Mégis, kérem a Kedves Olvasót, igyekezzen objektív módon megítélni az érveit. Ferguson tényeket állít és következtetéseket von le. Nos, a tények tényszerűségét lehet vitatni, a következtetések logikáját lehet cáfolni, lehet más tényeket fölsorakoztatni, azokból más következtetésekre jutni, majd a két oldal következtetéseit egymással szemben mérlegre tenni, de nem bölcs egyszerűen elvetni az állításait azzal, hogy „az író elfogult”. Valljuk be, majdnem mind azok vagyunk egyik vagy másik irányban: a kérdés az, mennyire tudjuk valós tényekkel és logikus következtetésekkel igazolni és megvédeni az elfogultságunkat.

Ez az elfogultság – vagy nevezzük udvariasabban egy bizonyos paradigmarendszerhez való ragaszkodásnak – megfigyelésem szerint egyébként is meghatározó jelentőségű a gyerekkeresztséggel kapcsolatos nézetek kialakításában. Így állhat elő pl. az a helyzet, hogy ugyanazt a tényt – a gyerekkeresztségre vonatkozó egyértelmű utalások teljes hiányát az 1-2. században – a két fél homlokegyenest ellentétesen értelmezi. A gyerekkeresztség hívei szerint azért nincs szó róla, mert annyira természetes és magától értetődő volt, az ellenzői szerint meg azért nincs, mert senkinek eszébe se jutott… Nem ringatom magam abban a hitben, hogy én független tudnék maradni a saját paradigmarendszeremtől, de a következőkben igyekszem mindent megtenni az objektivitás érdekében.

A Niceai Zsinatot (325.) megelőző ókeresztény írások több ezer oldalnyi szöveget tesznek ki. Ezen belül százas nagyságrendű a keresztség különféle (dogmatikai, liturgiai, kánonjogi és egyéb) aspektusaival foglalkozó szakaszok terjedelme. Az egyértelműen a gyerekkeresztségre vonatkozó utalások száma viszont mindössze 7 darab (Tertullianus 1, Hippolytus 1, Origenész 3, Cyprianus 2), és ezek együttesen sem tesznek ki 3-4 oldalnál többet. Közülük a legkorábbi is Kr.u. 200 környékéről származik (Tertullianus).

A gyerekkeresztség hívei gyakran érvelnek azzal, hogy ha ez a hét utalás nem is tűnik soknak, mégis pontosan héttel több, mint amire a gyerekkeresztség ellenzői hivatkozhatnak, akiknek az álláspontja pusztán argumentatio ex nihilo, a hallgatásra, a „semmire” alapozott érvelés, hiszen egyetlen egyházatya sem tiltja meg a gyerekek megkeresztelését, és egyetlen egyházatya sem állítja, hogy ilyen gyakorlat korábban nem létezett. Ez az érv azonban csak akkor igaz, ha „semminek” tekintjük azt a sok tucatnyi idézetet, ahol az egyházatyák arról írnak, hogy a keresztséget a hitüket nyilvánosan megvalló, komoly (akár több éves) fölkészítésen átment, döntésképes egyéneknek – tehát lényegében felnőtteknek – szolgáltatják ki. A keresztelés általuk leírt szertartása is számos olyan elemet tartalmaz, amely egyszerűen nem alkalmazható csecsemők és kisgyerekek estében. És – eltekintve az említett 1-2 esettől, amelyeket hamarosan részletesen megvizsgálunk – egyik sem tartja fontosnak közölni, hogy „önálló döntésre nem képes, netán még állni, járni, beszélni se tudó kisgyerekek esetében pedig ez és ez a gyakorlat…”.

Gyerekkeresztséggel kapcsolatos ókeresztyén sírfeliratok

Mielőtt az egyházatyáktól származó idézetekkel foglalkoznánk, tegyünk egy kis kitérőt a régészet területére! Az ókeresztyén sírfeliratok vizsgálata a gyerekkeresztséggel kapcsolatban viszonylag új keletű dolog, mára azonban – szerény véleményem szerint – perdöntő jelentőségűvé vált. Olyan vésetekről van itt szó, amelyek sírkamrákban, katakombákban, szarkofágokon maradtak fönn, a 2. század végétől kezdve. Hadd idézzek néhányat, amelyek témánk szempontjából nagyon is sokatmondóak.

“Pastor, Titiana, Marciana és Chreste állította ezt Marcianus-nak, egy dicséretre méltó fiúgyermeknek az Úr Krisztusban. Élt 12 évet, 2 hónapot és … napot. Kegyelmet nyert szeptember 20-án, Marinianus és Paternus második konzulsága idején. Visszaadta (lelkét) szeptember 21-én. Élj a szentek között az örökkévalóságban.” (Kr.u. 268.)

(Megjegyzés: általános az egyetértés a szakemberek között, hogy a „kegyelmet nyert” – és a továbbiakban olvasható „hívővé lett” – kifejezés a keresztségre vonatkozik.)

“Édes Tyche élt 1 évet, 10 hónapot és 15 napot. (Kegyelmet) nyert 8 nappal … újhold előtt. Még aznap visszaadta (lelkét).” (3. század)

“Irene, aki 11 hónapot és 6 napot élt szüleivel, (kegyelmet) nyert április 7-én, és visszaadta (lelkét) április 13-án.” (3. század)

“Az isteni halottnak szentelve. Florentius állította ezt az emlékművet dicséretre méltó fiának, Appronianus-nak, aki élt 1 évet, 9 hónapot és 5 napot. Mivel nagyanyja nagyon szerette, és látta, hogy halálán van, kérte a gyülekezetet, hogy hívőként hagyhassa el a világot.”

“Szülei állították ezt Julia Florentinának, a legkedvesebb és legártatlanabb gyermeknek, aki hívővé lett. Pogányként született a márciusi félholdat megelőző napon hajnal előtt, amikor Zoilus volt a provincia cenzora. 18 hónapot és 22 napot élt, és az éjszaka 8. órájában lett hívővé, szinte már utolsó leheletével. Még 4 órát élt… (Kr.u. 314.)

„Postumius Eutenion, egy hívő, aki születésnapja előtt egy nappal nyerte el a szent kegyelmet, nagyon késői órában, és meghalt. 6 évet élt, és július 11-én, Jupiter napján temették el, amikor született….” (4. század eleje)

“Itt nyugszik Fortunia, aki körülbelül 4 évet élt. Szülei állították ezt drága leányuknak. (Kegyelemet) nyert július 27-én… elhunyt július 25-én.” (sic! A kőfaragó valószínűleg összecserélte a dátumokat.) (Kr.u. 371.)

“Flaviának, a kedves gyermeknek, aki épp értelemmel nyerte el a dicsőséges fürdő kegyelmét Húsvét napján, és a szent keresztség után túlélt még 5 hónapot. 3 évet, 10 hónapot és 7 napot élt…” (4. század vége)

Az ilyen és hasonló sírfeliratok alapján a következő megfigyeléseket tehetjük:
Valóban előfordult csecsemők és kisgyerekek megkeresztelése, már a 3. században is,

DE: ahol egyáltalán lehet tudni a gyerekkeresztelés időpontját, az nem a születés után néhány nappal történt – ahogy ezt várnánk abban az esetben, ha a gyerekkeresztség valóban a körülmetélés keresztyén megfelelője volna –, hanem a halál előtt bizonyos, általában elég rövid idővel, néha csak órákkal. (A kettő persze egybeeshetett, pl. súlyosan koraszülött csecsemők esetén.) Minden okunk megvan tehát feltételezni, hogy a 3. (és nagyobbrészt a 4.) század gyerekkeresztségei úgynevezett szükségkeresztségek voltak, amelyeket csak közvetlen életveszélyben, vagy legalábbis súlyos betegségben szenvedőknek szolgáltattak ki.
Keresztelőmedencék, keresztelőkutak

Még két régészeti tény érdemel rövid említést.

A keresztyénség első évezredéből százával maradtak fönn keresztelőmedencék. Méretüket, mélységüket, alakjukat tekintve nagyok az eltérések, de egy általános tendencia mégis kirajzolódik: a korábbiak (pl. római katakombák, Dura Europos) lehetővé teszik felnőtt emberek teljes bemerítését, míg a későbbiekben ez egyre kevésbé lehetséges. A kizárólag csecsemők keresztelésére alkalmas keresztelőkutak (kb. 1,5 m magas, kehely alakú, kő vagy fém edények, amelyek ma is minden katolikus templomban láthatók) csak a 6. századtól terjednek el. Ez persze nem dönt el semmit, hiszen nagyon kicsi babát is meg lehet keresztelni nagyon nagy medencében, de a folyamat mégis figyelemre méltó.

Ugyancsak a 3. század elejétől kezdve ismertek az első keresztelés-ábrázolások: festmények, mozaikok, faragványok, domborművek. Ezeken kivétel nélkül felnőttek vagy legalábbis nagyobb gyerekek keresztelése látható – és igen valószínű, hogy a gyereknek látszó alakok nagy része is inkább művészi (ikonográfiai vagy kompozíciós) okokból kisebb a keresztelést végzőnél. Sajnos nem tudtam kideríteni, melyik a legkorábbi csecsemőkeresztelés-ábrázolás, de kétlem, hogy egyetlenegy is ránk maradt volna az ókorból.
A Kedves Olvasó számára talán megdöbbentő (számomra az volt), hogy az egyházatyák, akiknek egyáltalán ismerjük keresztelésük idejét, mind legalább tizenévesként keresztelkedtek meg! Köztük szép számmal olyanok is, akikről tudjuk, hogy régi hívő családban nevelkedtek. Bizony: a Kappadóciai Atyák, Aranyszájú Szent János, Szt. Jeromos, Szt. Ambrus, Szt. Ágoston se kisgyerekként részesült a keresztségben! A gyerekkeresztség támogatói ezt azzal szokták magyarázni, hogy a 4. században, a konstantini fordulat után, amikor az egyház nagyszámú, nem éppen elkötelezett taggal hígult föl, volt egy erőteljes hajlandóság a keresztség későbbi időpontra halasztására. Mivel a keresztségnek tökéletes hatékonyságot tulajdonítottak a korábban elkövetett bűnök eltörlése tekintetében, nyilván sokan úgy gondolták: érdemes azt az utolsó pillanatra hagyni, előbb „élni egy kicsit”, és csak akkor részesülni benne, amikor már nincs sok lehetőség további bűnök elkövetésére.

Hogy ez a jelenség lejátszódott, az a források alapján nem vitás: számos egyházatya elítéli és küzd ellene. Ugyanakkor egyik mielőbbi keresztségre biztató prédikáció sem említi, hogy “a régi szép időkben” a gyerekkeresztelés általános, vagy akár csak gyakoribb lett volna, és hogy ehhez a helyes gyakorlathoz kéne visszatérni. Továbbá, amikor a gyerekkeresztség hívei azt állítják, hogy a keresztség elhalasztása kizárólag 4. századi jelenség, akkor tökéletes argumentatio ex nihilo-t folytatnak: az első három évszázadból sem tudunk egyetlen konkrét személyről sem, akit egészséges csecsemőként kereszteltek meg!

Vitatható, hogy ki az első (akár híresség, akár átlagember), akiről név szerint tudjuk, hogy a mai értelemben vett gyerekkeresztségben – tehát nem szükségkeresztségben – részesült. Ferguson szerint talán a későbbi Julianus császár (Kr.u. 331-363.) – történetesen éppen az, aki a keresztyénség visszaszorítására tett kísérleteivel kiérdemelte az Aposztata (Hitehagyó) melléknevet. David Wright szerint talán Nesztoriosz (381? 386? – 450? 451?) – az egyik korai eretnekmozgalom névadója. Akár egyik, akár másik állítás igaz, nem vetnek jó fényt a gyerekkeresztség hatékony voltára – a legvalószínűbb persze az, hogy egyik sem igaz.

Nos, ezen tények ismeretében és szem előtt tartásával térjünk most rá a korai egyházatyák idevágó szövegeinek vizsgálatra.

Egyházi rendtartások – korai egyházatyák

1. Érdekes és elgondolkodtató az ún. egyházi rendtartások kérdése. Ezt a Tamás elintézi annyival (106. oldal), hogy “… az Apostoli Rendtartás (kb. 380) szintén nem rendelkezik a gyerekkeresztség mikéntjéről egy olyan korban, amikor azt már nyilvánvalóan és tömegesen gyakorolták. Tehát a gyerekkeresztségre való utalás hiánya nem bizonyít semmit.”

Ez kétségtelenül nyomós érv, mégis érdemes elidőzni kissé a rendtartásoknál.

A. A legtöbb ilyen rendtartás igyekszik tekintélyét az apostolokra vagy akár magára Jézusra visszavezetni, és a megfogalmazott szabályokat kezdettől fogva és mindörökre érvényesnek beállítani. Ennek ellenére ma már (felekezeti hovatartozástól függetlenül) minden komoly tudós egyetért abban, hogy ezek mindegyike egy-egy adott helyen és időben létező közösség (sőt, néha talán csak egy személy) tényleges vagy szándékolt gyakorlatát tükrözi – miközben valójában egy-két korai változat alaposan átdolgozott fordításai, kiegészítései, variációi.

B. A Didakhé (kb. Kr.u. 100), a legkorábbi ilyen rendtartás a kereszteléssel kapcsolatban nem tesz említést a csecsemők vagy kisgyerekek esetén követendő eljárásról. Igaz, az itt (nagyon tömören) leírt szertartás nem is vár el olyasmit, amire ők nem lennének képesek, kivéve talán a keresztelést megelőző 1-2 nap böjtölést.

C. A Római Hippolytusnak tulajdonított, 215. tájára keltezett Traditio Apostolica (Apostoli Hagyomány) a gyerekkeresztség hívei számára kulcs-szöveg, egyike az említett 7 korai utalásnak. Ez kb. 15 gépelt oldalnyi dokumentum igen részletesen, liturgikus szövegekkel és imákkal kiegészítve írja le az Egyház által követendő gyakorlatot bizonyos egyházi tisztségek föladása, a keresztelés és az úrvacsora esetén, és néhány egyéb dologban. A 15-21. rész (kb. 4 oldal) mutatja be a kereszténységbe való fölvétel és beavatás folyamatát, és itt találhatók az ominózus mondatok:

“Először a gyerekeket kereszteljétek meg. Amelyik tud válaszolni, válaszoljon ő maga. Amelyik nem tud válaszolni, a helyett válaszoljanak a szülei, vagy valaki más a családjukból.”

Mielőtt azonban tényként elkönyvelnénk, hogy „tehát a 3. század elején bevett gyakorlat a gyerekkeresztség”, vegyük figyelembe a következőket.

a) Komoly viták vannak arról, hogy egy vagy több Hippolytus írta-e a neki tulajdonított műveket, és hogy ha több volt, melyik mikor és hol élt; hogy (bármelyik) Hippolytus valóban írt-e Traditio Apostolica című könyvet; ha igen, azonos-e az azzal, amit ma ilyen címen neki tulajdonítunk; és hogy valójában hol és mikor állt(ak) össze a ma ismert szöveg(ek). Más szavakkal: igen-igen kétséges, hogy a fenti mondatok a gyerekek kereszteléséről valóban a 3. század elejéről származnak-e. A legtöbb mai szakértő inkább a 4. század közepére datálja őket. A fönnmaradt latin nyelvű forrásokból például ez a szakasz hiányzik.

b) Hippolytus részletesen leírja a katekumenátus megkezdésének feltételeit, annak kb. 3 éves lefolyását, az azt lezáró „megvizsgálást” (hogy az illető méltó-e a beavatásra vagy sem), a keresztelést megelőző több napos ördögűzést, imádkozást és böjtölést. Hasonlóan az azt követő közös imádkozást, és a kenyér, bor, tej és méz(!) vételét. E lépések egy része nehezen vagy sehogy sem alkalmazható csecsemők és kisgyerekek esetében, a szerző – aki egyébként sokszor jogászi alapossággal fogalmaz – mégse szól egyetlen szót sem arról, milyen eljárás követendő az ő esetükben. Ez még akkor is furcsa, ha a gyerekkeresztelés ritka és kivételes, de végkép érthetetlen, ha – mint előző cikkemben rámutattam – gyakori és általános kéne legyen. Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy a gyerekek keresztelésére vonatkozó két mondat „kakukktojás” a szövegben. Magyarán: későbbi betoldás.

c) Ha Hippolytus kánonjainak (előírásainak) komoly apostoli tekintélyt akarunk tulajdonítani, akkor bizony alapvető változásokat kell bevezetnünk a hitéletünkben. Naponta hétszer kell imádkoznunk, többek közt éjfélkor és hajnali kakasszókor. (Nemcsak szerzeteseknek, hanem minden hívő férfinak és nőnek!) A keresztségben teljesen meztelenül kell részesülnünk (nőknek kibontott hajjal és ékszerek nélkül). Katonákat, közigazgatási dolgozókat, politikusokat és pedagógusokat (a hittantanárok kivételével) csak akkor szabad megkeresztelni, ha felhagynak a hivatásukkal. A kísértések ellen a kereszt jelét a homlokunkra rajzolva védekezzünk. Püspöki áldást kell kérni gyümölcseink első termésére, de zöldségekre tilos. (Figyelem: az olajbogyó gyümölcsnek számít, a dinnye viszont zöldség!)

Elnézést, ha úgy hangzik, hogy ironizálok őseink hitén! Nem szeretnék tiszteletlen lenni, de azt hiszem, nem árt, ha a gyerekkeresztség eredete iránt érdeklődő laikus némi szövegkörnyezetet is lát az olyan mondatok mellé, hogy „a 3. században a gyerekek megkeresztelése már apostoli hagyomány”. Azon az alapon, hogy „Hippolytus előírja, és az Újszövetség nem tiltja”, elég sok újítást kéne bevezetnünk!

D. Hasonlóan vitatható a Didascalia Apostolorum (Apostoli tanítás) keletkezési ideje, de sok szakértő az előbbinél korábbra, a 3. század első felére datálja. Ez a közel 80 gépelt oldalnyi mű nem említi a gyerekek megkeresztelését, noha a keresztség több ponton és összefüggésben szóba kerül.

E. A Constitutiones Apostolorum (Apostoli rendtartás) amely, mint Tamás is említi, a 4. szd. végéről származik, lényegében az előző három szöveg eléggé szabad összedolgozása és kibővítése. Ezt a szabadságot az is bizonyítja, hogy felszólít ugyan a gyerekek megkeresztelésére, de nem ott, ahol annak a Traditio Apostolica-t idézve helye lenne, hanem egészen máshol és más összefüggésben.

F. Mint láttuk, ezek a rendtartások egyre hosszabbak és részletesebbek számos területen – kivéve a gyerekkeresztséget! Ez eléggé érthetetlen lenne, de a sírfeliratokból levont következtetésünk kézenfekvő magyarázattal szolgál. Ha a gyerekkeresztségek (zömmel még a 4. században is!) szükségkeresztségek voltak, azaz életveszélyes állapotban lévőkön hajtottál végre őket, akkor nem meglepő, hanem éppen a dolog lényege a szabályozás hiánya! Minél több feltételt és szabályt fogalmazna meg egy rendtartás, annál nagyobb lenne a veszélye, hogy némely lélek keresztség hiányában nem nyer bebocsátást a menny kapuján!

2. A három (kb. 230-250 között írt) Origenész idézet:

(Lk 2,22-vel kapcsolatban:)

“Most, hogy a hely alkalmat ad rá, ismét szólok arról a kérdésről, ami gyakran fölmerül a testvérek között: A gyermekeket megkereszteljük a bűnök bocsánatára. Milyen bűnök bocsánatára? Mikor követtek el bűnt? Mi értelme lehet azonban ennek a fürdőnek a gyerekek esetében, hacsak nem abban az értelemben fogjuk fel, amiről az imént mondtuk: Senki se mentes a szennytől, még ha csak egy napot élt is a földön. (Jób 14,4-5) Mivel a keresztség szentsége által letesszük a születés szennyét, ezért keresztelik meg a gyerekeket is, ha ugyanis valaki nem születik újjá vízből és Lélekből, nem mehet be a mennyek országába.” (Jn 3,5).(Homiliák Lukács evangéliumához 14.5)

(3Móz 12,2-7-ről, Zsolt 51,5-öt és Jób 14,4-5-öt idézve:)

“Ezeket a verseket lehet fölhozni, amikor azt kérdezik, hogy ha az egyház keresztsége a bűnök lemosására adatott, miért keresztel az egyház gyermekeket is; mert ha a gyermekekben nincs semmi, aminek megbocsátásra és irgalomra volna szüksége, akkor a keresztség kegyelme fölösleges volna.” (Homiliák a Léviták könyvéhez 8.3.5)

(3Móz 12,8-ra való utalás után, Rm 6,5-6-tal kapcsolatban:)

“Milyen bűnért áldoztatik föl ez a galamb? Egy újszülött gyerek képes volt vétkezni? Mégis van bűne, amiért áldozatokat kell bemutatni, és amely miatt nem igaz, hogy bárki is tiszta lenne, még ha csak egy napot élt is a földön.(Jób 14,4-5). Hinnünk kell azért, amit ezzel kapcsolatban Dávid is mondott és mi föntebb idéztünk, anyám vétekben fogant engem (Zsolt 5,7). A történeti beszámoló nem szól az ő anyjának vétkéről. Emiatt tartja az egyház azt az apostoloktól való hagyományt, hogy gyerekeket is keresztel. Mert ők, akiknek az isteni misztérium titkai adattak, tudták, hogy minden emberen ott van a bűn természetes foltja, amelyet víz és lélek által kell lemosni. Éppen emiatt a folt miatt nevezik a testet a bűn testének.” (Kommentárok a Római levélhez 5.9.11)

Ahogy már láttuk, az vitathatatlan, hogy a 3. században időnként kereszteltek gyerekeket: a halál fenyegető közelsége esetén. Kérdés, hogy Origenész többet mond-e ennél. A szövegek pontos értelmezését nehezíti, hogy Origenész szavai nem eredetiben, hanem Jeromos illetve Rufinus latin fordításában maradtak fönn (az elsőnek létezik egy rövidebb görög változata). További nehezítés, hogy – egyéb forrás híján – a két utóbbi idézetet magam fordítottam angolból, tehát az Olvasó már a negyedik nyelven olvassa. A magyarban jelentős különbség van aközött, hogy „az egyház keresztel gyerekeket” (tehát néhányat közülük) vagy „az egyház MEGkereszteli A gyerekeket” (azaz mindegyiket), a másik három nyelvben azonban ez sokkal kevésbé hangsúlyos és egyértelmű. Ezért az, hogy Origenész idevágó mondatait az előbbi vagy az utóbbi módon fordítja-e valaki, elsősorban teológiai prekoncepció kérdése. Véleményem szerint – elsősorban a sírfeliratok tanúsága alapján – okunk van föltételezni, hogy az előbbi változat a valószínűbb: egyik szöveg sem állítja, hogy a gyerekek megkeresztelése kötelező és általános gyakorlat lett volna, hanem csak azt, hogy előfordultak ilyenek.

Külön kérdés az apostoli eredetre való hivatkozás (egyetlenként, közel 200 év távolából). Mint előző cikkemben írtam, ezt még a katolikus szakember is kétségbe vonja. Az mindenképpen elgondolkodtató, hogy Origenész egy olyan teológiai érv (a szülés, születés rituális tisztátalansága: 3Móz 12) alapján védi a gyerekkeresztséget, amelyet az Újszövetség ebben a kontextusban még csak meg sem említ. Akár a körülmetélésre, akár Ádám bűnére hivatkozna, ezeknek lenne legalább némi kapcsolata a hiteles apostoli hagyománnyal. Ilyen kapcsolat nélkül azonban nehéz komolyan venni az apostolok tekintélyére való hivatkozást.

3. Cyprianus két utalása a gyerekkeresztségre így hangzik:

“Sokan még a maguk romlásával sem elégedtek meg. Egymást biztatva rohant vesztébe a nép, a méreggel telt serlegből koccintottak a halálra. A bűnhalmaz teljessé tételére a szülők karon vitték gyermekeiket, vagy vonszolták magukkal, hadd veszítsék el gyermekeik is azt, amit születésük után nem sokkal elnyertek.” (A bukottakról 9.)

“A gyermekek ügyét illetően, akikről azt mondod, hogy nem kéne megkeresztelni őket a születésük utáni 2. vagy 3. napon, és hogy az ősi körülmetélés törvényét kéne követni, azaz az újszülöttet nem kéne megkeresztelni és megszentelni a 8. napig – erről mindnyájan nagyon máshogy vélekedtünk a zsinatunkon. Ahogy te gondolod, azzal egyikünk sem értett egyet: ezzel szemben mindannyian úgy ítéltük meg, hogy az Isten irgalmát és kegyelmét nem szabad megtagadni senkitől, aki embernek született. Mert mivel az Úr ezt mondja evangéliumában: Az Emberfia nem azért jött, hogy emberek életét elveszítse, hanem hogy megmentse (Lk 9,56), azon kell lennünk, hogy lehetőleg egyetlen lélek se vesszen el.” (64. (avagy 58.) levél, Fidus-hoz, 2.)

E két idézet értelmezéséhez tudni kell a következőket. Először is, Cyprianus az egyik leghatározottabb képviselője a szentségek instrumentális jellegének. Írásai alapján világos: szilárd meggyőződése volt, hogy aki érvényes keresztség, illetve, ha azután vétkezett, föloldozás és úrvacsora nélkül hal meg, nem üdvözülhet. Másodszor, az idézett két írás szó szerint közvetlen életveszélyben keletkezett. Az első esetben (Kr.u. 251) kegyetlen üldözés zajlott: „a méreggel telt serlegből koccintás” a pogány áldozatban való részvételt jelenti. Aki erre nem volt hajlandó, az a földi életét játszotta el, aki igen, az – legalábbis Cyprianus meggyőződése szerint – az örök életét. A másodikban (Kr.u. 252-53) súlyos pestisjárvány képezi a történelmi hátteret. E szempontokat figyelembe véve jó okunk van föltételezni, hogy ezekben az esetekben is szükségkeresztelésről van szó. Az elsőben az életüket fenyegető üldözésre való tekintettel „nyerték el születésük után nem sokkal” a keresztséget a karon ülő gyermekek. A másodikban az életüket fenyegető járványra való tekintettel részesültek keresztségben már a 2. vagy 3. napon. (Ugyanebből a levélből, de más írásaiból is kiderül, hogy Cyprianus pl. a föloldozással kapcsolatban is gondosan mérlegelte a kockázatokat: normális körülmények között elég szigorú egyházfegyelmet gyakorolt, de reális életveszély esetén kimondottan sürgette a föloldozást.) Hogy a csecsemőkeresztelés nem volt az egyház bevett gyakorlata (Észak-Afrikában sem), azt éppen az bizonyítja, hogy Fidus egyáltalán fölvetett egy ilyen alapvető teológiai és liturgiai kérdést, és hogy annak megválaszolását egy zsinatra kellett bízni.

Még egy gondolat: a korai források szerint a keresztelés meglehetősen hosszú (több napos, akár két hetes) és bonyolult szertartás-sorozatát normál körülmények között általában évente egyszer, a húsvét-pünkösdi ünnepkörben végezték. Tudomásom szerint Fidus kérdését megelőzően sehol nincs utalás arra, hogy csecsemők esetében máskor, valamely születésüktől függő időpontban (a harmadik, nyolcadik, akárhányadik napon) kéne azt elvégezni. Csak a 4. század folyamán változik majd a helyzet: 385-ben Siricius pápa Himeriushoz írt levelében már határozottan elkülöníti a felnőttek megkeresztelését (amely csak az említett ünnepkörben történhet) a gyerekek ÉS szükséghelyzetben lévők keresztségétől, amelyre bármelyik időpont alkalmas. Véleményem szerint ez a tény igen valószínűtlenné teszi, hogy az 1-3. századi keresztények szoros kapcsolatot láttak volna a (mindig a 8. napon történő) körülmetélés és a keresztelés között.

4. A Tertullianus idézet a következő:

“Ennélfogva a keresztség elhalasztása bármely személy állapotára és előkészületére, de korára való tekintetből hasznos lehet; áll ez elsősorban a gyermekekre. Mert miért kellene, ha nem szükséges, a keresztszülőket veszélybe dönteni, kik halandóságuk miatt maguk is cserbenhagyják, amit fogadtak, de meg csalódhatnak is, amint rossz jelleme kifejlődik abban, akiért jótálltak. Azt mondta ugyan az Úr: Ne tartsátok őket vissza tőlem. Jöjjenek hát az Úrhoz, mikor felnőnek, jöjjenek, mikor már tanulhatnak, amikor már megértik, kihez kell menniök; legyenek akkor Krisztushívők, mikor már megismerni tudják Krisztust. Miért sietne ez az ártatlan kor a bűnök bocsánatáért? Vajon óvatosabban járna el a kisdedekkel szemben a polgári törvény, mikor földi vagyont nem bíz rájuk; mi pedig az istenit bíznók rájuk? Legalább már annyira jussanak, hogy kérni tudják az üdvösséget, hogy úgy lássék, valóban kérőnek nyújtod.” (A keresztségről 18.4-5.)

Bár ez a gyerekkeresztség a legkorábbi (kb. Kr.u. 200) említése, azért hagytam utoljára, mert – Tertullianus szándéka ellenére – ez jelenti a legkomolyabb mellette szóló bizonyítékot. Tertullianus is elismeri, hogy bizonyos esetekben szükséges lehet a gyerekkeresztség: nyilván a súlyos, életveszélyes állapotban lévőkre gondol, és az álláspontja e téren nem különbözik a többi 3. századi írótól. Amivel vitatkozik, az a „szükségtelen” gyerekkeresztség gyakorlata. Akkor és ott (a 2-3. század fordulóján, Karthágóban) tehát egyesek valóban kereszteltek olyan kisgyerekeket is, akiknél nem állt fönn a közeli halál veszélye, sőt, számítani lehetett rá, hogy egészségesen fölnőnek. Ennek még bizonyos fokig kialakult rituáléja is volt, legalábbis ismert volt a „keresztszülő” szerepköre, aki a beszélni nem tudó kisgyerek helyett választ adott a szertartás során föltett kérdésekre. Ez tehát a legkomolyabb érv azok kezében, akik állítják, hogy a gyerekkeresztelés már nagyon korán (akár a kezdetektől) bevett gyakorlat volt. Nézzük meg azonban ezeket a sorokat annak fényében, amit a szerző gondolkodásmódjáról tudunk.

Noha Tertullianus írásait meglehetősen nehéz időrendbe állítani, valószínűleg ekkortájt írta A koszorú című művét is. Ebben melléktémaként, de elég részletesen foglalkozik a Bibliától független hagyomány kérdésével. Határozottan állítja, hogy a kereszténynek nemcsak azt kell szabálynak tekintenie, amit az apostolok az Újszövetség lapjain elrendeltek, hanem mindazt is, ami erős és tartós hagyomány az Egyházban. Számos példát említ, érdekes módon elsőnek éppen a keresztséggel kapcsolatosakat: a Sátán megtagadását, a háromszori bemerítést, a tej és méz fogyasztását a vízből kilépés után, és hogy egy hétig nem szabad fürdeni. Nos, ennek fényében biztosak lehetünk benne, hogy ha Tertullianus mégis a („szükségtelen”) gyerekkeresztelés ellen érvel, akkor az nem volt sem régi, sem szilárd hagyomány. Nem vitatható tehát, hogy Karthágóban 200 táján néha előfordult egészséges kisgyerekek megkeresztelése is, de azt Tertullianus kártékony újításnak tartotta. Az ő szavai alapján állítani, hogy a gyerekkeresztség a legkorábbi egyház normális és általános gyakorlata lett volna: igen-igen erős túlzás!

Nos, nagyjából ez minden, amit a gyerekkeresztség első három évszázadáról tudhatunk. A 4. századtól már egyértelműen elfogadottabbá válik a kisgyerekek keresztelése, de mint láttuk, a folyamat még ekkor is sokkal lassabb és ellentmondásosabb, mint mai propagálói látni szeretnék. Ennek illusztrálására csak még egy idézet Nazianzoszi Szt. Gergely egyik prédikációjából, Kr.u. 380 tájáról.

“De mi van azokkal a csecsemőkkel, akik sem veszteségüknek, sem a kegyelemnek nincsenek tudatában? Őket is kereszteljük meg? Minden bizonnyal, ha veszélyben forognak. Jobb, ha nincs tudatában megszenteltségének, és úgy hal meg, mint szentség és pecsét nélkül távozni a világból. Ennek indoka számunkra a nyolcadik napon történt körülmetélés, amely előképi jellegű volt, és azokon is elvégezték, akik még eszük használatára nem jutottak el (Ter 17.12), ugyanígy az ajtók szemöldökfájának megkenése, amelyet az értelmük használatára még el nem jutott elsőszülöttek miatt alkalmaztak, és megvédte őket (Kiv 12, 22-23.29.) A többiekre vonatkozóan az a véleményem, hogy várják meg a hároméves kort, vagy ennél valamivel többet, amikor már felfogják a szentség szavait és felelni is tudnak, még ha nem is értik meg tökéletesen, hanem inkább benyomásuk van róla, és így szenteljék meg lelküket és testüket a tökéletesítés nagy szentségével. Mert a következő a helyzet: életükért akkor kezdenek számadással tartozni, amikor már eljutnak értelmük használatára, és megértik a szentséget, mert életkoruk miatt a tudatlanságból elkövetett vétkek nem számítanak be bűnöknek, ezért minden szempontból hasznosabb biztosítani őket a fürdővel az esetleg ránk leselkedő hirtelen veszélyek miatt, amelyek minden segítségnél erősebbek.” (A keresztségről 28.)

A konfirmáció óegyházi háttere

Még egy történelmi kitérő: előző cikkemben épp csak említettem Tamásnak a konfirmáció kialakulásával és a bar-micva-párhuzammal kapcsolatos gondolatait (147-149.) Nos, azóta igyekeztem tájékozódni a kérdésben, és amit találtam, az a következő.

A. Az 1-2. századi szerzők nagyon egyszerű keresztelési rítust tárnak elénk. A 3. századtól jelennek meg a Tamás által is említett “változatos és kifejező” liturgiai elemek, köztük az olajjal való megkenés és a kézrátétel.

B. Tertullianus állítja először, hogy a keresztség utáni megkenés és kézrátétel közvetíti a Szentlelket, nem pedig maga a vízkeresztség. Ez a nézet, főleg az ApCsel 8,14-17-re való hivatkozással, széles körben elterjedt.

C. A 4. században még inkább csak implicit utalnak rá, de az 5. századtól már erősen hangsúlyozzák, hogy a megkenés és kézrátétel kizárólag a püspök joga – szemben a kereszteléssel, amelyet egyszerű pap, sőt, szükség esetén laikus is végezhet. Mivel azonban a püspök fizikailag távol volt a gyülekezetek többségétől, és csak évente 1-2 alkalommal látogatta meg őket, a két esemény elvált egymástól, és fokozatosan létrejött a bérmálás, a Szentlélek vételének “szentsége”. Mindennek tehát semmi köze nem volt a kereszteltek életkorához. Arra nézve pedig semmiféle ókeresztény utalást nem találtam, hogy a bar-micvával bárki is összefüggésbe hozta volna.

D. Mivel a reformáció a nem Jézus által rendelt szentségeket elutasította, ugyanakkor a személyes hitnek a korabeli Katolikus Egyháznál nagyobb jelentőséget tulajdonított, mintegy kapóra jött a bérmálás szokása, hogy a csecsemőként megkeresztelt gyermekek “Krisztus melletti elkötelezettségükről számot adjanak”. Így jöhetett létre a protestáns konfirmáció intézménye, amely tehát ókeresztény hátterét tekintve független a gyerekkeresztségtől.

E. Az Ortodox Egyház, noha bő másfél évezrede gyakorolja a gyerekkeresztséget, sose érezte szükségét ilyenfajta “megerősítésnek”: a szent olajjal való megkenés és a kézrátétel ott máig is a keresztelés része. Ennek talán az lehet az oka, hogy a Római Birodalom keleti területein sokkal több püspökség alakult ki, a püspökök szó szerint is elérhetőbbek voltak a hívek számára. Később pedig beérték azzal, hogy püspök által megszentelt olajat használtak.

Összefoglalás

A föntiekben a gyerekkeresztséggel kapcsolatos 1-3. századi forrásokat igyekeztem röviden bemutatni. Mit mondhatunk ezek alapján e gyakorlat kialakulásáról és annak okairól? Tény, hogy

  • az 1.-2. századból sem írott, sem régészeti adat nem utal kisgyerekek keresztelésére;
  • a 3. századi források szerint a szükségkeresztség csecsemők és kisgyerekek esetén is előfordult – de nem tudjuk, mennyire volt általános;
  • egy (ha a Traditio Apostolica korai eredetét fogadjuk el, akkor két) forrás szerint már a 3. század elején megtörtént, hogy közvetlen szükséghelyzet nélkül is kereszteltek kisgyerekeket;
  • a gyerekkeresztség még a 4. században is viszonylag ritka volt, a teológiai alapja pedig ellentmondásos, és csak az 5-6. század folyamán vált általános gyakorlattá.

Az egyházatyák írásaiból világos, hogy évszázadokon át egymás mellett élt a szilárd meggyőződés a kisgyerekek ártatlanságáról és üdvözüléséről (pl. a Mt 18,3 és 19,14 alapján), és a keresztség nélkül meghaltak elkárhozásáról (pl. a Jn 3,5 és Mk 16,16 alapján). Anélkül, hogy elmerülnénk a rendszeres teológiai és dogmatörténeti kérdésekben, megállapíthatunk annyit, hogy – valószínűleg az egyház fokozódó institucionalizálódásával és szentségek instrumentalizálódásával párhuzamosan – az utóbbi nézet lassan győzedelmeskedett az előbbi fölött. Némelyik sírfeliratból szinte süt a hozzátartozók aggodalma a haldokló gyerek üdvösségével kapcsolatban. A gyerekkeresztség pszichológiai indítékait bizony nem nehéz megtalálni – a hozzá tartozó teológia a kérdéses! Utóbbi nem is kristályosodott ki, csak a Szt. Ágoston – Pelagius vita során nyugaton, és még később és jelentősen eltérő érvrendszer mentén keleten.

E néhány oldal összeállításával két célom volt. Egyrészt szerettem volna a laikus, de érdeklődő internet-használó számára a korábbiaknál kicsit színvonalasabb módon hozzáférhetővé tenni az egyháztörténeti adatokat, s ezáltal megingatni a gyerekkeresztelés ősi eredetét bizonygató, de sajnos gyakran súlyosan pontatlan és félrevezető állítások hitelét. Másrészt egy egészséges vitát szeretnék generálni ebben a – véleményem szerint nagyon fontos – kérdésben. Nem gondolom, hogy én, vagy akár Everett Ferguson a tökéletes igazság birtokában lennénk, éppen ezért kíváncsian várom, hogy nálam tanultabbak új tényekkel ismertessenek meg, vagy ismert tényeket helyezzenek új megvilágításba. A reformáció talán legfontosabb mondata, és a sola Scriptura Sacra elv legjobb megfogalmazása ugyanis számomra a következő: „Mindenki előtt pedig ünnepélyesen kijelentjük, hogy mindig nagyon készek vagyunk … azoknak, akik Isten igéjéből jobbra tanítanának, köszönetünk nyilvánításával engedni, és hozzájuk igazodni az Úrban, akinek dicséret és dicsőség.” (II. Helvét Hitvallás)

Ez is érdekes lehet

Csecsemő/gyermekkeresztség református szempontból – interjú
Gyermekkeresztség? (I.rész) – Gondolatok Dr. Czövek Tamás “Keresztség” című könyvével kapcsolatban

Hozzászólás