9
Már
2017

Sam Storms: egy karizmatikus kálvinista spirituális útja

Konvergencia: egy karizmatikus kálvinista spirituális útja (Convergence: Spiritual Journeys Of A Charismatic Calvinist) címmel jelent meg 2005-ben Sam Storms kötete. Sam Storms azok közé tartozik, akik magukat karizmatikus kálvinistáknak nevezik. Teológus, lelkész és író egyben, továbbá a Wheaton College professzora. Jelenleg a Bridway Church lelkipásztora Oklahoma City-ben. Az alábbi rész könyvének első fejezetében található, és talán hasznos abban, hogy jobban megértsük, mit takar ez a sajátos szóösszetétel, “karizmatikus kálvinista”/

Egy szó erejéig a címről: miért beszélek konvergenciáról (összefonódásról-összehajlásról/szerk.)? Miért beszélek egy karizmatikus kálvinista spirituális útjáról?  Mielőtt válaszolnánk ezekre a kérdésekre, muszáj definiálnom néhány fontos fogalmat, amely újra és újra fel fog tűnni végig a könyvben.

Először is a szesszacionista szó lehet néhányuk számára új. Semmi köze azon határozathoz, amelyet a déli államok (USA) hoztak a 19. században, hogy elszakadjanak északtól! Ez a „szecesszionizmus” , és nem a „szesszacionizmus (ez utóbbi annyit jelent, mint megszakítás, felfüggesztés, befejeződés/ szerk.)”. A szesszacionisták nem tagadják, hogy Isten szuverén akaratából fakadóan történhetnek még mindig csodák (sőt történnek is), azt azonban elvetik, hogy Isten Krisztus testén belül egyeseket csodálatos ajándékokban részesítene. Az olyan ajándékok  – mint pl. a prófécia, a nyelveken szólás, a bölcsesség beszéde, az ismeret beszéde, a lelkek megítélése – megszűnésének tézise egy olyan nézet, amely széles körben elterjedt az evangelikál világban, habár – érthető okokból – úgy érzem, elkezdett veszíteni a népszerűségéből.

Másodszor, a „karizmatikust” jellemző módon olyasvalakivel kapcsolatban használják, aki nem csak hogy hisz az összes lelki ajándék folytatólagosságában, hanem aktívan imádkozik is értük, várja és használja őket a szolgálatában. Azért hangsúlyozom ezt, mivel sokan vannak olyanok az evangelikál világon belül, akik egyrészről elismerik, hogy az Újszövetség sehol sem tanítja explicit módon bizonyos kegyelmi ajándékok megszűnését, másrészről semmit, vagy csak csekély erőfeszítést tesznek arra, hogy törekedjenek a kegyelmi ajándékokra, vagy éljenek azokkal – személyes tapasztalataik szintjén, vagy az egyház közösségében.

Az ilyenek, nyilvánvaló okokból, nem szívesen neveznék magukat sem „szesszacionistának”, sem „karizmatikusnak”. Ilyen értelemben ők teológiai értelemben karizmatikusok, azonban tapasztalati szinten szesszacionisták! Jóváhagyják azt a teoretikus lehetőséget, hogy az ilyen ajándékok létezhetnek, de nem fektetnek abba energiát, hogy ezekkel éljenek, vagy hogy igénybe vegyék őket mint a keresztyén élet esszenciális tényezőit. Bár lehet, hogy igazolhatók ezek az ajándékok, – mondják – azonban az életükben nincs jelen várakozás arra vonatkozóan, hogy ezek a jelenségek ténylegesen megtörténhetnek. Ha pedig állítólagosan megtörténnek, jókora szkepticizmussal fogadják azokat.

Ez felvet egy kényes kérdést: miért van az, hogy valaki, aki bár nem hisz abban, hogy a Biblia a szesszacionizmust tanítja, nem törekszik aktívan a lelki ajándékokra és nem üdvözli örömmel azok használatát a helyi gyülekezet kontextusában. Sokféle választ hallottam már. Némelyek azt állítják, hogy az Újszövetség ugyan nem támasztja alá explicit módon a szesszacionizmust, de nem is eléggé világos abban, hogy jóváhagyja az élet és a szolgálat karizmatikus orientációját, mintegy igazolva az ilyen jelenségek felhasználásának szükségességét – mind a személyes életet, mind az egyház egészének tapasztalatát tekintve. Vagy ha valóban fennáll annak a lehetősége, hogy az ilyen csodálatos ajándékok napjainkban is működhetnek, akkor még az is kell mindezek mellé, hogy biblikusan hiteles es tapasztalati úton ellenőrizhető módon történjenek.

Néhányan azt mondják, hogy egyszerűen nincs sem idejük, sem jártasságuk abban, hogy a karizmatikus gyakorlat dimenzióit integrálják a gyülekezeti életbe, ezért aztán beletörődően lemondanak arról, hogy energiájukat akármilyen egyedi hívásra, vagy látásra fókuszálják, amelyben Isten részesítené őket.
Az egyik ilyen pásztor azt mondta nekem: „Őszintén szólva,  nem tudom, hogyan kellene csinálni anélkül, hogy kettészakadna a gyülekezet, vagy hogy ne az Isten országában való élet egyéb aspektusaitól vonnánk el figyelmet, melyek véleményem szerint sokkal fontosabbak.” Lehetnek még más okai is annak, hogy valaki teológiailag karizmatikus, azonban tapasztalatait tekintve szesszacionista, amely megkövetelné, hogy levonjunk a konklúziót a szív motivációt illetően. Ezt azonban nem fogom vizsgálni, mert egyrészt nem vagyok rá képes, másrészt jogom sincs hozzá.

Visszatérve a terminológia kérdésére, némelyek  elkezdték a „kontinúcionista” megjelölést alkalmazni, kifejezve ezzel, hogy a Szentlélek minden egyes ajándéka „folytatódott” az egyház egész története alatt, egészen a mai napig, így ma is megjelenhetnek, éspedig Isten szándéka szerint azért, hogy ugyanazon elveknek megfelelően működjenek, mint az egyház életének első századában. Sajnos a „karizmatikus” címkét nem csak hogy pejoratívan és gyakran leereszkedő, becsmérlő éllel használják, teológiailag is félreérthető és egyéb kulturális vonatkozásai is vannak. Elég csak megemlíteni, hogy néha teológiailag egészen különböző emberek jellemzésére használják, mint pl. Wayne Grudem és Gordon Fee, néha pedig olyan embereket neveznek karizmatikusnak, akik a spektrum végén helyezkednek el, mint pl. Benny Hinn, Oral Roberts vagy mások. Lehetséges, hogy e terminus többé már nem hasznos számunkra?

Elképzelhető, de gyanítom, hogy ez így fog maradni, akár szeretnénk, akár nem.
Nos, milyen lehetőséget hagy ez számunkra? Kényelmességből és az egyszerűség kedvéért a „szesszacionista” kitételt egyrészt mindazokra alkalmazni fogom, akik a csodás ajándékok mai érvényességét tagadják, másrészt azokra is, akik bár nem tagadják őket, de úgy élnek és szolgálnak, mintha ezek nem lennének. Tulajdonképpen a könyvemben kevésbé fogok az ő lelki ajándékokkal kapcsolatos véleményükkel foglalkozni, sokkal inkább azzal, hogy mekkora hangsúlyt fektetnek az Ige központi szerepére és hogy ez hogyan befolyásolja az elképzeléseiket az Isten országában való életről .

Hasonlóképpen, végig az egész könyvben a „karizmatikust” és „kontinúacionistát” felváltva fogom használni. Valójában az én dolgom nem is annyira az, hogy érveket sorakoztassak fel az összes kegyelmi ajándék folytatólagossága mellett, hanem az, hogy kihangsúlyozzam e természetfeletti jelenségek hatását és szerepét a hívők életére vonatkozóan.

Ha ezek közül valamelyik megjelölést önmagára nézve bármikor is kényelmetlennek találja, vagy ha meg van róla győződve, hogy sem az egyik, sem a másik táborba nem tartozik, akkor szabadon elvetheti mindkettőt. Remélem, hogy egyelőre még abban a helyzetben van, hogy képes lesz helyesen megítélni azokat a megkülönbözetéseket, amelyeket tenni fogok, és így könnyebben fognak tájékozódni a keresztyénségen és egyházon belül.
Tehát, miért adtam ezt a címet? És miért ezt az alcímet? Először is, szóljunk egy szót az utóbbiról. Ha már definiáltuk a „karizmatikust”, most azon van a sor, hogy elmagyarázzam, miért választottam a „kálvinistát”. Amikor megkérdeznek –  és elég sokszor kérdeznek –, „Sam, kálvinista vagy?”, rögtön a saját kérésemmel válaszolok: „mondd el nekem, mit értesz „kálvinista” alatt, és akkor meg tudom mondani, hogy én az vagyok, vagy sem.” Gyakran a kálvinizmust egy nem evangelizáló, fatalista teológiai rendszerként határozzák meg, amely híján van az életnek és örömnek, és amelyben Isten egy hajthatatlan zsarnokként van ábrázolva, aki szadista örömét lelki abban, hogy embereket küld a pokolba, akár megérdemelték azt, akár nem. „Ha ezt érted „kálvinista” alatt, akkor én biztosan nem vagyok az.”

Ilyen kálvinista karikatúrák miatt óvtak attól némelyek, hogy szerepeljen az alcímben a „kálvinista” kitétel. „Csak össze fogja zavarni az embereket”, hangoztatták, „és valószínűleg olyan dühössé fogod tenni vele a karizmatikus és arminiánus barátaidat, hogy még vesződni sem fognak a könyved elolvasásával.” Fontos azonban tudniuk, hogy a „kálvinista” kifejezést nem azért használom elsősorban, hogy kihangsúlyozzam Isten szuverenitását a megváltásban, hanem inkább azért, mert kiemeli a Szentírás központi jellegét és az értelem szerepét.
Anélkül, hogy kisebbíteném, hogy egyéb protestánsok mekkora hangsúlyt helyeznek az Igére, közismert, hogy kiváltképp a református tradícióban áll mind az Ige, mind a keresztyén hit intellektuális dimenziója a középpontban. Ha a kálvinizmus ismeretes valamiről – leszámítva azt, hogy mennyire hangsúlyozza az isteni szuverenitást – akkor az nem más, mint a gazdag tanbéli tradíció, amit felépített, gondozott és megvédett az elmúlt 500 évben. Ugyanezt nem mondhatjuk el a karizmatikus mozgalomról.

Ha a kálvinizmus nagy tekintélyt tulajdonít az Igének és az értelemnek, a karizmatikusok gyakran a szív és a Lélek szerepét hangsúlyozták túl. Valójában gyakran túlzottan is tudatos es kifejezett formában reagáltak arra, amiről azt hitték, hogy pusztán csak értelmi megközelítése a kereszténységnek, hiszen attól féltek, hogy megoltják a Szentlelket.

Ezek a félelmek nem teljesen alaptalanok. De ugyanúgy érinti azokat is a református hagyományon belül, akik nem győzik hangsúlyozni, hogy az érzelmek terén megnyilvánuló mértéktelenség és a tanbéli lazaság azokat jellemzi, akik nyelveken szólnak, és akik reménykedve imádkoznak a fizikai gyógyulásért. Mindkét oldalnak van legitim panasza, és mindkét félnek lehetnek jogos félelmei.

Ezentúl szükségünk van a konvergenciára (összehajlásra). De milyen konvergenciáról van szó? Biztosan nem próbálok meg alkalmat teremteni arra, hogy összeillesszem a szesszacionizmust és a kontinúacionizmust. Ezek ugyanis egymást kölcsönösen kizáró nézetek a lelki ajándékok folytatólagosságáról. Esetleg valaki alkalmat látna egy teológiai tertium quid-re, azonban nem én leszek az, aki erre kísérletet tesz. Minden vitát félretéve imádkozom és törekszem a két csoport közötti viszonylagos egységért (meggyőződve arról, hogy én ezt képtelen vagyok megtenni) . De nem ez az én elsődleges feladatom.

Nincs szándékomban érvelni amellett sem, hogy az Isten szuverenitásába vetett hit (a megváltás tekintetében) és a kegyelmi ajándékoknak a szolgálatban való hasznosítása összeférhetnek egymással. Amikor magamat „karizmatikus kálvinistának” nevezem, egyszersmind azt kockáztatom, hogy nevetségessé válok, vagy kétkedésbe ütközöm. Valószínűleg a kálvinista barátaim néznének rám gúnyosan, akik megütköznek némely karizmatikus teológiai és hermeneutikai felfogásának sekélyességét látva. Karizmatikus barátaim pedig meglepődnek, látva, hogy az az ember, aki azt állatja, hogy „hallotta Isten hangját” egy olyan, látszólag archaikus és spirituális értelemben fojtogató tant, mint a predestináció, képes elfogadni.

2005 kora júliusában a Christianity Today magazin Jack Hayfordot mutatta be a címlapszoriban, a következő címmel: „a pünkösdi aranyszabály”. Hayford nem szépítgetett, őszintén elmondta a véleményét a kálvinizmusról: „A református teológia”, mondta, „eljutott odáig, hogy egy teológiai szörnyet teremtett, amely lelohasztotta a szenvedélyünket és megfojtotta az Istennel való kapcsolatunkat.” Jó néhány református barátom felhívta erre a figyelmemet, és ismét kifejezték értetlenkedésüket, hogy mégis miként tudom osztani mindazt, amit Hayford képvisel a Lélekkel kapcsolatosan, miközben határozottan ragaszkodom a kálvini megváltástanhoz. A válaszom természetesen az, hogy nem tudom: ugyanis mind a Lélekkel kapcsolatos karizmatikus nézet, mind a megváltással kapcsolatos kálvinista nézetem – úgy hiszem – magától Pál apostoltól származik.

Biztosra veszem, hogy a szesszacionista arminiánus barátaim (nem kevésbé, mint a kálvinisták) meg akarják mutatni nekem, hogy a Szentírás központi jellege rendkívül fontos a számukra. Azonban ettől még tény, hogy én nem arminiánus, hanem kálvinista vagyok, és a bűnösök üdvösségével kapcsolatban a szuverén kegyelem doktrínája mérhetetlenül fontos szerepet játszik mindabban, ahogyan a Szentírást értelmezem, illetve, ahogyan Istent megismerjük.
Sokak kétkedésének – akik e teológiai megosztottság mindkét oldalán találhatók –  dacára, mindenféle szégyenérzet nélkül vallom a kálvinizmus tradicionális 5 pontját (ismertebb nevén TULIP), és mindeközben rendszeresen szoktam nyelveken szólni. Kálvin János és Jonathan Edwards teológiai tradícióját követem (eltekintve a szeszacionizmus iránti elkötelezettségüktől), és elfogadom John Wimber és Jack Hayford gyakorlatát is a szolgálatban. És nem, nem gondolom, hogy ezek kölcsönösen kizárnák egymást. Nem szokatlan számomra, hogy az egyik héten a presbiteriánusok, vagy a reformált baptisták által szervezett konferencián tartok előadást  (akik elfogadják a Westminsteri Hitvallást), majd az azt követőn egy „gyógyító szemináriumon” adok elő, melynek egy Vineyard, vagy egy Assemblies of God gyülekezet ad otthont (habár ha ismernék  a teológiai fúziómat minden bizonnyal mindkét helyről kizárnának).

Úgy mondván, elhatároztam, hogy mind a „kálvinista”, mind a „karizmatikus” kifejezést használni fogom; a kálvinistát azért, mert hagyományosan az Igével azonosítják, a karizmatikust meg azért, mert a Lélek áll a középpontjában. Ha az „Ige” és a „Lélek”, mint megjelölések önmagukban problematikusak is, egyszerűen arra kérem, hogy tegye félre egy pillanatra az ellenvetéseit, amíg lehetőségem nem lesz kifejteni és vizsgálni mindazt, ami e kifejezések használatával együtt jár. Nem mondok el mindent az elején, amelyet hosszasan fogok fejtegetni az egész könyvben, így legyen elég annyi, hogy elkötelezett vagyok, mert hiszem, hogy Isten is elkötelezett abban, hogy egyesítse az Ige és a Lélek valóságát és világot megváltoztató erejét.
Íme a Webster’s New Collegiate Dictionary a következőképpen határozza meg a „konvergencia” fogalmát: egy pont mozgása vagy elmozdulása egy másik pont irányába: a kettő találkozása, majd a kettőnek egy közös irányban és fókuszban való egyesülése.

Ez a szakadás, amely jelenleg fenn áll (habár, amint már korábban említettük, egyik fel sem fogja elismerni, hogy lekicsinyli a másikat) bibliátlan és romboló mindarra nézve, amit Isten elképzelt, mind az egyes hívő, mind Krisztus egységes teste számára. Az imám, hogy úgy alakuljon az utam, hogy összebékíthessem a kettőt – hasznosnak fog bizonyulni abban, hogy begyógyíthassam a törést. Az később fog eldőlni, hogy sikerrel járok-e. De afelől legyünk meggyőződve: Isten nem leli örömét a szakadásban. Vágyik a megbékélésre. Akárcsak én.

Forrás: Sam Storms, Convergence, Spiritual Journeys Of a Charismatic Calvinist 20-24.o.

Ez is érdekes lehet

Sam Storms: a szesszacionizmus vége
Sam Storms: Megvalósítható-e a bűntelen élet?
Sam Storms: Miért nem tudsz együttérezni Krisztussal, és miért tud Ő együttérezni veled

Hozzászólás