4
Már
2017

Beszélgetés a Chicagói Nyilatkozatról és annak fontosságáról napjainkban

Márkus Tamás Andrással a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban ültem le beszélgetni a Chicagói Konferenciáról és Nyilatkozatról. Nekem nagyon sokat segítettek a válaszai, hiszen az utóbbi időben sok támadás érte a csoportunkat, azért mert ennek elfogadását kötelezővé tettük a tagok számára. Tamás válaszai viszont megnyugtattak és megerősítettek meggyőződésemben.

Muzslai Bencze: Tamás, szerinted miért fontos a Chicagói Konferencia, és az ott kidolgozott nyilatkozat?
Márkus Tamás: Thomas Schirrmacher, evangelikál református német lelkész, teológus és könyvkiadó a Chicagói Nyilatkozat német kiadásának előszavában fogalmazza ezt meg találóan, amikor a következő kérdéseket teszi fel: miért nem szoktuk kölcsönösen megmosni egymás lábait, holott Péter apostolnak Jézus parancsba adta? A Sátán szava a Bibliában ugyanúgy „Isten Igéje”? A Sátán nem szó szerint értette a Szentírás szavait, és ezért félreértette, amikor Jézust azzal kísérti, hogy vesse le magát a templom párkányáról? Az ószövetségi parancsok, amelyeket ma már nem alkalmazunk, még mindig „Isten igéi”? Lehetséges Istenben úgy hinni, hogy a Biblia nem áll Isten és az ember között, tehát lehetséges, hogy a Szentírásra nincs is szükségünk? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket olyan keresztyének is feltesznek, akik az ó – és újszövetségi Szentírást Isten ihletett szavának tartják. A felelősségteljes, bibliahű hozzáállásból nem annak kellene következnie, hogy a Biblia tekintélyével kapcsolatosan különféle teóriákat fogalmazunk meg, hanem az, hogy összefoglaljuk azt, amit a Biblia önmagáról mond. Ez persze a részünkről, a Biblia olvasói részéről is egy meghatározott hozzáállást feltételez: meg kell vizsgálnunk, hogy hogyan közeledünk a Szentíráshoz, a Szentírás szövegéhez, hogyan bánunk vele, illetve folyamatosan ellenőriznünk kell, hogy úgy tekintünk – e rá, mint ahogy a Szentírás magára tekint. Ezért aztán nem csak arról kell számadást készítenünk, hogy mi a Biblia önmagában, és milyen tekintéllyel bír, hanem arról is, hogy a Biblia tekintélye a Szentírás különböző szövegeinek és részeinek tanulmányozására, vizsgálatára milyen hatással van. Ezért sem igaz a vád, amit fel szoktak hozni a Nyilatkozat ellen, miszerint „védeni” próbálja a Szentírás tekintélyét. Nem, a Nyilatkozat elsősorban összefoglalja és deklarálja azt, amit a Szentírás önmagáról állít.

M.B.: Mondj egy pár szót, kérlek a konferencia és a Nyilatkozat történetéről!
M.T.: 1977-ben több száz bibliahű, evangelikál amerikai teológus – és néhány a világ más részéről – találkozott az USA-ban, Chicagóban. Ők egy ún. „tanácsot” alkottak, tanácskoztak, és ezt a szakmai közösséget nevezték a Bibliai Tévedhetetlenség Nemzetközi Tanácsának, eredeti nevén: International Council on Biblical Inerrancy, röviden csak ICBI. Tíz évig tartott a munkájuk, ennek eredményeképp pedig különféle nyilatkozatokat jelentettek meg azzal kapcsolatban, hogy a Szentírást – tekintetbe véve isteni természetét – hogyan kell és lehet a megfelelő módon vizsgálni és értelmezni. Egészen pontosan 200 evangelikál vezető vett részt a nyilatkozatok megfogalmazásban, többek között olyan kiemelkedő kálvinista teológusok, mint J.I.Packer, James Montgomery-Boice, R.C. Sproul, Francis Schaeffer, Wayne Grudem, Donald Carson, Vern Poythress, vagy John F. MacArthur.
Az ICBI számos konferenciát szervezett, és számos kiváló, a Szentírással, annak tekintélyével kapcsolatos tudományos és ismeretterjesztő kötetet jelentetett meg. A tanács legfontosabb munkája azonban egy háromnapos központi ülésezés eredményeképpen megszületett nyilatkozat volt – ezt hívjuk Chicagói Nyilatkozatnak. Valójában nem egy, hanem három nyilatkozatról van szó, de ezeket együtt szokták Chicagói Nyilatkozatnak, vagy Chicagói Nyilatkozatoknak nevezni. A tanácskozó testület 1988-ban, a munka végeztével feloszlatta magát.

M.B.: Mit dolgoztak ki?
M.T.: A Biblia tekintélyével kapcsolatos pontokat, cikkelyeket, kétféle formában: megvallanak, illetve elutasítanak bizonyos dolgokat.
Az első nyilatkozat a Szentírásról szól, ennek megjelent a magyar fordítása is: azzal foglalkozik, hogy mi a Szentírás, illetve hogy mit jelent az ihletettsége. Ezt 1978-ban fogalmazták meg. A második nyilatkozat azzal foglalkozott, hogy az előző megállapítás fényében mit jelent a Szentírás magyarázata, hogy milyen elvekre kell figyelnünk akkor, amikor a Szentírást értelmezzük. Ezt 1982-ben adták ki, és megállapításai a bibliai hermeneutika témáját érintik. A harmadik, azaz az utolsó nyilatkozat, ami 1986-ban jelent meg, azt kereste, hogy a Szentírásnak ezen elvek szerinti magyarázata alapján milyen válaszok adhatók mai, aktuális, égető kérdésekre. Ez az utolsó nyilatkozat a Biblia, a bibliai kijelentések konkrét alkalmazásáról szól. A három nyilatkozatban kirajzolódik előttünk egy ív, amelynek az egyik pillére a Bibliával kapcsolatos felfogásunk, ez pedig továbbvezet a Biblia értelmezésének, magyarázatának elvein keresztül a másik pillérig, e magyarázat konkrét eredményeihez, amelyről a harmadik nyilatkozat beszél. Így válik nyilvánvalóvá, hogy a Bibliával, annak tekintélyével kapcsolatos felfogásunk önmagában nem elég, ha nem vesszük komolyan annak tartalmát. Ez a kulcsa annak, hogy az olyan csoportosulásoktól elhatárolódjunk, mint pl. a Jehova tanúi, akik formálisan a Bibliát tévedhetetlennek tartják, ugyanakkor a Biblia egyértelmű tanúságtételét annak szerzőjéről, a Szentháromság Istenről, és centrumáról, Jézus Krisztusról, kétségbe vonják és félremagyarázzák.

M.B.: Mi volt a konferencia célja?
M.T.: Az ICBI legfontosabb célkitűzései közé tartozott, hogy olyan hermeneutikát dolgozzon ki, amely egyrészt elhatárolódik a bibliakritikus nézőpontoktól, másrészt a fundamentalista értelmezéstől is, amely a Bibliával kapcsolatos mindenféle tudományos módszert elvet. Ez utóbbi kitűnik abban is, hogy a nyilatkozat kiemeli a Szentírás vizsgálatával kapcsolatosan a szövegkritika, a „műfajok”, az irodalomtudomány kategóriáinak, a világról való történelmi ismereteinknek a jelentőségét. Thomas Schirrmacher a már említett művében utal arra, hogy a Chicagói Nyilatkozat e két szélsőség közötti pozícionálásán az európai teológusok gyakran átsiklanak. Nézzük meg például a második, a bibliai hermeneutikáról szóló nyilatkozat 13. pontját: „megvalljuk, hogy a Biblia különféle részeinek irodalmi kategóriáival, ezek formájával és stílusával tisztában kell lennünk, mert fontosak a helyes exegézishez, ezért nagyra értékeljük ezen műfajok kutatását, mint a bibliai tudományágak közül az egyiket.” Hasonló felfogás jelenik meg az első nyilatkozat 18. pontjában: „Állítjuk, hogy a Szentírás szövegét nyelvtani-történelmi exegézissel kell magyarázni, számításba véve irodalmi formáit és eszközeit, továbbá hogy a Szentírásnak kell a Szentírást magyaráznia.” Szó sincs tehát a nyilatkozat esetében valamiféle vulgár-fundamentalista, az irodalmi formákat és műfajokat mellőző értelmezésről, sőt.

M.B.: Európaiak is részt vettek a nyilatkozatok megfogalmazásában?
M.T.: A Nyilatkozat nevében ugyan szerepel, hogy nemzetközi konferencia terméke, túlnyomórészt azonban angolszász, azon belül is amerikai ügyről volt szó, hiszen még a britek közül sem igazán képviseltették magukat. Ha jól tudom, egyetlen egy német professzor vett részt a tanács munkájában, Dr. Samuel Külling, a franciákat pedig az itthon is jól ismert Henri A.G. Blochert képviselte, azonban ők a nyilatkozat konkrét megfogalmazásában nem vettek részt.

Itt érdemes megemlíteni – és ez arra a kérdésre is válasz lehet, hogy miért ódzkodnak sokszor az evangelikalizmus európai képviselői attól, hogy beálljanak a nyilatkozat mögé, – az egész kérdés eltérő besorolását a szisztematikus teológián belül az amerikai és az európai teológiai hagyományban. Érdekes, hogy ez a különbség az amerikai és az európai evangelikál csoportosulások között a mai napig megvan. Európában az a kérdés, hogy a Biblia mennyiben Isten Igéje, mindig is trinitárius módon volt tárgyalva, tehát a keret, amiben ez a kérdés felmerült, Istennek Jézus Krisztusban megjelenő kijelentése volt. Az elsődleges mindig is a testet öltött Ige volt, és az írott Ige (és annak tekintélye) mindig csak az előbbi szélárnyékában jelent meg. Ezért érvelnek sokan úgy európai teológusként a Chicagói Nyilatkozattal szemben, hogy papirospápát csinál a Szentírásból, hiszen elsősorban Jézus Krisztus Isten Igéje. Érthető ez az ellenkezés, de értenünk kell a teológiai hagyományok eltérő jellegére visszavezethető fogalmazásbeli különbségeket. Az USA-ban és a Chicagói Nyilatkozatban az a kérdés, hogy a Szentírás mennyiben Isten Igéje, és hogy ennek megfelelően hogyan kell hozzá viszonyulnunk, a dogmatika egyéb részétől függetlenül kerül tárgyalásra. Ez abban is megmutatkozik, hogy az első nyilatkozatban egyáltalán nem, a másodikban pedig csak röviden a 2. pontban van kimondva, hogy Krisztus az Írás centruma, de sehol nincs világosan kifejtve és tematizálva, hogy Jézus Isten Igéje. Látnunk kell azonban, hogy ez inkább egy kulturális probléma, hiszen az USA teológiai hagyományában egyébként is szokás egyes dogmatikai kérdéseket magában tárgyalni, anélkül, hogy beágyaznák a teljes dogmatika szövetébe. Maga a stílus is idegen lehet az európai ízlés számára, tehát az, hogy a tézisek egy megvalló és egy elutasító ponttal vannak megfogalmazva. Habár az európai teológia hagyomány számára sem ismeretlen ez a megfogalmazás, mégis egy régebbi világ teológiai nyelvezetét tükrözi. Mások számára pedig úgy tűnhet, mintha minden tagmondatot egy fellebbezhetetlen hitvallás rangjára emelne, amelynek nem hogy nem lehet ellentmondani, de még jobban megfogalmazni sem. Számomra azonban ez a stílus szimpatikus, mert olyan egyértelműséget és bátorságot tükröz, amelyet régóta nélkülöz a teológia. Viszont örömteli lehet az európai teológiai ízlés számára, hogy a nyilatkozatok újra és újra kiemelik, hogy a Biblia isteni és emberi szó egyszerre, továbbá hogy elhatárolódnak az inspiráció mechanikus felfogásától. Ez utóbbival kapcsolatban jegyezzük meg, hogy a mechanikus inspiráció, mely szerint a szentírók tudatuk kikapcsolásával, kvázi extázisban körmölték le a Lélek által inspirált szöveget, mindig is inkább egy rosszindulatú vád volt, semmint valóságalappal rendelkező állítás, legalábbis én nem olvastam olyan művet, ahol ténylegesen ezt állították volna. A mechanikus inspiráció vádjával általában a verbálinspiráció tantételét próbálták hírbe hozni, pedig a verbálinspiráció csak annyit állít, hogy a Szentírás a szavak szintjén ihletett, tehát az egész ihletett, és nem csak egyes, pl. a hitéletre vagy az üdvösségre vonatkozó tartalmak. Visszatérve a nyilatkozatra: a Szentírás megértésével, értelmezésével kapcsolatosan is lényegesnek tartja mind az isteni, mind az emberi oldalt, tehát a Szentlélek megvilágítása, vezetése ugyanúgy fontos a Szentírás olvasása és tanulmányozása közben, mint az emberi gondolkodás, illetve minden emberi képesség, amely segíthet megérteni a Szentírás szövegét, nyelvezetét.

M.B.: Azt mondtad, hogy a „bibliahű” keresztyének nyilatkozata a Chicagói Nyilatkozat, vagy nyilatkozatok. Ez azt jelenti, hogy a bibliahű keresztyének csak egyféleképp gondolkodhatnak? Nem túl homogén ez a társaság?
M.T.: Nem, hiszen a nyilatkozat aláírói nem mind ugyanazt a teológiai hagyományt és teológiai ágat képviselik: voltak közöttük reformátusok, kálvinisták, de volt – nem is kevés – diszpenzacionalista. De voltak olyanok is, akik arminiánusok, de nem diszpenzacionalisták. Ez a tény azért fontos, mert ebből is kitűnik, hogy a Biblia tévedhetetlenségéről szóló nyilatkozat elég széles mozgásteret hagy, hiszen a református és a diszpenzacionalista hermeneutika eléggé eltérő, főleg az üdvtörténetet, az eszkatológiát, a törvény és a kegyelem kapcsolatát, vagy a próféciák értelmezését tekintve. Ennek ellenére az evangelikálok között vannak a kálvini/református teológiai vonalat követők, és vannak jelentős számban diszpenzacionalisták is, tehát az evangelikalizmus eltérő teológiát képviselő keresztyének széles spektrumát foglalja magába. Ezek a keresztyének valamiben mégis közös talajon állnak: mindannyian vallják a Szentírás tévedhetetlenségét. Ennek szellemében fogalmazták meg a második nyilatkozat VII. pontját: „megvalljuk, hogy az a jelentés, amelyet az egyes bibliai szövegek hordoznak, egyedi, meghatározott és változhatatlan. Elutasítjuk azt a felfogást, hogy ennek a jelentésnek az elfogadása az alkalmazás terén jelentkező sokféleséget kizárná.” Itt arról van szó, hogy a Biblia tévedhetetlensége nem zárja ki bizonyos teológiai különbségek meglétét, amellett, hogy a bibliai szövegek egyértelmű jelentését mindannyian elfogadjuk és valljuk. Ebből kifolyólag nem is akarja a nyilatkozat az olyan, központi dogmatikai különbségeket megszüntetni vagy feloldani, amelyek a konzervatív, bibliahű keresztyéneket is megosztják, mint pl. az úrvacsora, a keresztség vagy az eszkatológia kérdése. Ezek a biblia tekintélyének hatáskörén kívül vannak. Ezért fogadhatja el mindenféle fenntartás nélkül a Chicagói Nyilatkozatot egy református, egy baptista, vagy egy pünkösdi hívő. Szerencsés, hogy a nyilatkozat, vagy nyilatkozatok a kreacionizmus kérdését sem tárgyalja, tehát nem írja elő, hogy a Biblia tévedhetetlenségét vallóknak melyik teremtéselméletet kellene elfogadniuk.
M.B.: Mit mond a természettudományokról a nyilatkozat? Elveti őket, szembemegy velük, vagy támogatja azokat?
M.T.: Semmiképp sem megy szembe velük. A Biblia tévedhetetlenségének a tantételéből nem következik a tudományellenesség. Ezt azok gondolják így, akik nem olvasták el részletesen a nyilatkozatot. Az igaz, hogy a nyilatkozat kimondja, hogy a Biblia természettudományos és történelmi kérdésekben is megbízható (lásd első nyilatkozat, XII. pont), de amíg pl. a Gen 1-11 szövegét illetően különféle exegetikai és irodalmi magyarázatok léteznek, addig nem lehet kötelező módon és konkrétan rekonstruálni, hogy az adott szövegek pontosan mit akarnak ábrázolni, példának okáért, hogy az özönvíz részletekbe menően hogyan történt. R.C. Sproul írja a nyilatkozathoz fűzött magyarázatában – ami egyébként magyar nyelven is megjelent –, hogy az özönvíz terjedelmének kérdéseire, vagy a Genezis korábbi fejezeteinek irodalmi stílusa által felvetett problémákra nem válaszol a Nyilatkozat. Ilyet tehát ne is keressünk benne, és ilyen alapon ne is utasítsuk el. Azt írja továbbá, hogy a hermeneutika területét érintő Biblia-értelmezési kérdések megmaradnak további kutatások és tárgyalások témájaként. Azt írja: „amit5 a Szentírás ténylegesen tanít a teremtésről és az özönvízről, az nem szerepel ebben a cikkelyben; de azt kimondja, hogy bármit is tanít a Biblia a teremtésről és az özönvízről, azt nem lehet tagadni világi elméletekkel.” Azt hiszem, hogy ezzel könnyen meg lehet barátkozni. Van, aki úgy kerüli ki ezt a kérdést, hogy azt mondja: ha természettudományos ismeretekre vágyik, akkor nem a Bibliát fogja levenni a polcról, hanem egy földrajzi, vagy biológiai tematikájú tudományos munkát. Ez a hozzáállás azonban egy hamis antitézist állít fel: a Biblia eleve nem akar tudományos nyelvezettel megfogalmazott biológia, vagy földrajz tankönyv lenni; nem ilyen igénnyel lép fel. Ez azonban nem zárja ki, hogy az, amit a világ keletkezésével, vagy az ember teremtésével kapcsolatban mond, ne lenne igaz. Ha Isten a velünk való kommunikáció során alkalmazkodik hozzánk, emberekhez, és az a célja, hogy a lehető legegyszerűbb és legérthetőbb módon közöljön adott esetben egy bonyolult tartalmat – mint pl. a világ kialakulása, vagy az ember teremtése stb. –, akkor érthető, hogy nem matematikai képleteket, periódusos rendszert és mindenféle tudományos információt nyom a kezünkbe, hanem egy közérthető és viszonylag rövid összefoglalót. Mintha egy gyereknek próbálnánk elmagyarázni bonyolult dolgokat. Amit közlünk, igaz, de az igazságot lehet bonyolult, nehezebben érthető, és lehet egyszerű, hétköznapi és könnyen érthető nyelven közölni. És a lényeg: mindkét közlésmód által közvetített tartalom igaz, csak az egyik tudományos nyelvezettel van megfogalmazva, a másik pedig nem. Ezért mondhatjuk, hogy a Biblia még az ilyen, például a Föld és az ember teremtésére vonatkozó információk terén is az igazságot mondja, tehát nem téved.

M.B.: A hiányosságai ellenére úgy gondolod, hogy a Nyilatkozatot szükséges lenne elfogadnia az evangelikalizmus európai képviselőinek is?
M.T.: Igen, mégpedig azért, mert úgy tűnik, hogy soha nem volt szükség annyira erre a nyilatkozatra, mint manapság. Gondoljunk bele: több mint 30 év telt el a Nyilatkozat megjelenése óta. Már akkor is megjelentek a Biblia liberális értelmezéséből fakadó tendenciák, de még bőven nem látszottak az abból fakadó romboló következmények, amelyek jelenleg a nyugat-európai protestantizmust rohamosan építik le. Gondoljunk például a homoszexualitásra: jelenleg már majdnem minden német tartományi egyházban, az összes államegyházi státuszban lévő skandináv (dán -– svéd -– norvég -izlandi) egyházban ordinálnak lelkésznek felvállaltan homoszexuális életformát folytató személyeket, és egyébként ezekben az egyházakban legitim és bevett az azonos nemű párok esküvői ceremóniája, illetve frigyük megáldása. Nem akarok erről többet beszélni, de ez mind azért lehetséges, mert a Bibliát, és a Bibliának a szexualitásra, a szexuális orientációra, a nemek közötti polaritásra és egymásra utaltságára, illetve a bűnre vonatkozó kijelentéseit nem tartják tévedhetetlennek, igaznak, kortól és kultúrától függetlenül. Ez olyan, mint a dominó: ha az első dominó lap eldől, utána következik az összes. Ha a Biblia nem tévedhetetlen, akkor az erkölcsre vonatkozó kijelentései sem azok: azaz hogy mi bűn Isten szemében, és mi nem az, mit helyesel Isten és mit tilt. De ha a Biblia erkölcsi természetű kijelentései tévednek, vagy pusztán a kor és kultúra által meghatározottak, akkor ma már nem normatívak, tehát nem kell rájuk hallgatnunk. Ezért fontos a Chicagói Nyilatkozat, mert a gyökerénél ragadja meg a problémát. Egyébként empirikusan is látszik a haszna, szerintem teljesen beváltja a hozzá fűzött reményeket. Nem ismerek egyetlen egy olyan denominációt, felekezetet, protestáns egyházi közösséget sem, amely elfogadja ugyan a nyilatkozatot, de közben olyan káros, romboló tendenciákra is áment mondana, mint amire előbb utaltam. Ezért tartom ezt a Nyilatkozatot világos és egyértelmű határhúzásnak.
M.B.: A történelmi hitvallásaink már nem jelentenek elég biztosítékot arra, hogy ezeket a káros tendenciákat feltartóztassuk?
M.T.: Ezt látjuk? Ha komolyan vennénk őket, biztos elegendők lennének. Ugyanakkor azt is vegyük tekintetbe, hogy a történelmi protestáns hitvallásaink több száz évesek. Más helyzetben fogalmazódtak meg, más aktualitásokra reflektálnak. Sőt, e hitvallások megfogalmazói számára – ez az én személyes véleményem, de úgy hiszem, hogy van alapja – nem is volt kérdés a Biblia tévedhetetlensége. Ezt azért sem kellett hangsúlyozni különösképpen, mert ez a katolikus oldal számára is egyértelmű volt. Ami kérdés volt, az az, hogy hogyan értünk, értelmezünk bizonyos szakaszokat, illetve mely könyveket tartjuk elfogadásra méltónak, amiből aztán normatív tanítást szűrhetünk le, plusz ezen kívül még az, hogy a Szentírás önmagában elégséges, vagy mellé kell csapnunk a tradíciót, a hagyományt. Az, hogy a Biblia Isten írott Igéje, és mint ilyen, tévedhetetlen, elfogadott volt, tehát erről nem kellett vitákat folytatni. Van a kérdésednek egy másik vetülete is: egy lelkészcsoportban vitatkoztunk a Nyilatkozatról, és előkerült egy olyan ellenvetés, hogy a Biblia tévedhetetlenségének kimondása ellentmond a II. Helvét Hitvallásban foglaltaknak. Ez egy különös és nagyon furcsa érv. Egyrészt olyan értelemben biztos nem igaz, hogy a Chicagói Nyilatkozat a II. Helvét Hitvallás tartalmának ellentmondó dolgot fogalmazna meg. A II. Helvét Hitvallás kimondja az első fejezetében, – amelynek eleve a címe is az, hogy a Szentírás Isten igaz Igéje –, hogy a szent próféták és az apostolok mindkét szövetségbeli kanonikus írásai Istennek tulajdon igaz Igéje. Sőt, a hitvallásunk arról is beszél, utalva az 1Thessz 2,13-ra, hogy az apostolok által hirdetett ige Isten beszéde. Ennek nem mond ellent a Nyilatkozat. Amire sokan gondolhatnak – és ezt ellenérvként használják –, hogy a II. Helvét Hitvallás nem beszél a Biblia tévedhetetlenségéről, tehát a Nyilatkozat többet mond, mint a hitvallásunk. Ez igaz, de itt két különböző dologról van szó: többet mond, de az a több nem mond ellent a hitvallásnak. Sőt, hiszem, hogy az összes reformátor implicite beszél arról, amit a Nyilatkozat megfogalmaz. Egyébként pedig teljesen téves az az érvelés, amely elvárja egy csaknem 500 évvel ezelőtt megfogalmazott hitvallástól, hogy ugyanazt és ugyanúgy kimondja, amit később – nyilván reflektálva az újabb kihívásokra – meg kellett fogalmazni. Ilyen alapon minden zsinatot hitelteleníteni lehetne, sőt mindegy egyes újabb hitvallást, vagy nyilatkozatot is, mert többet mondanak, mint a korábbiak.

M.B.: A Chicagói Nyilatkozat nem hitvallás, hanem nyilatkozat. Mi a különbség a kettő között?
M.T.: Jó, hogy erre rákérdezel, mert a már említett lelkészcsoportos vitában is szóba került. Nyilvánvalóan, nem hitvallás, ha a hitvallás szűk értelmét vesszük alapul. Én a vitában azt állítottam, hogy a létrejötte mégis status confessionisnak tekinthető, hiszen égető szükség volt egy ilyen nyilatkozat megszületésére. A status confessionis, vagy casus confessionis egy olyan kényszerhelyzet, amikor az adott egyházi közösség tovább már nem hallgathat, és fel kell szólalnia. A status confessionis röviden: hitvallás-kényszer. Egy olyan kényszerhelyzet, amikor az egyház, vagy egy egyházi közösség léte forog kockán. Ha egy analógiát keresünk: a náci rezsim alatt, amikor a német evangélikusok többsége beállt a Deutsche Christen mozgalomba, ami egyértelműen antiszemita és rasszista volt, ráadásul támogatta a vezérkultuszt és elfogadta az ária törvényeket, akkor néhány, a keresztyén elvekhez továbbra is ragaszkodó lelkész megalapította a hitvalló egyházat, és kiadtak egy tiltakozó nyilatkozatot, az ún. Barmeni Nyilatkozatot. Ez a nyilatkozat – hasonlóképpen a Chicagóihoz – tartalmaz állításokat és tagadásokat. Azt akarták vele kifejezni, hogy a totalitárius diktatúra nem csak hogy sérti az egyház köreit, hanem gyökereiben támadja a keresztyén hitet. Szűkebb értelemben ez a fogalmazvány egy nyilatkozat volt, ugyanakkor a helyzetre való tekintettel mégiscsak hitvallás. A köznyelvben így is nevezik: Barmeni Hitvallás. Hasonlóképpen látom a Chicagói Nyilatkozatot: ugyan nem egy konkrét egyházi közösség vagy felekezet fogalmazta meg, de mégis olyan romboló tendenciák ellen lépett fel hitvalló és bibliahű keresztyének egy nagyobb csoportja, amelyek alapjaiban veszélyeztették a teológiát és a keresztyénséget, pedig akkor még korántsem pervertálódott olyan szinten a nyugati protestantizmus, mint amit ma látunk. Szerintem ez a helyzet igenis status confessionis volt, tehát meg kellett szólalni. Egyébként status confessionis-ból születtek meg olyan nyilatkozatok is, amelyeket például az atomfegyverek elleni tiltakozás miatt fogalmaztak meg egyházi közösségek, vagy amikor a lutheránus és református világszövetség a dél-afrikai apartheid ellen lépett fel. Ha ilyen, szociáletikai témák status confessionis-t jelentettek, akkor status confessionis-ként tekinthetünk arra is, amikor a helyes elvek szerinti teologizálás, vagy a Biblia tekintélye mellett kell fellépnünk.

M.B.: Fel lehet lépni a Biblia tekintélye mellett?
M.T.: Véleményem szerint igen. Ez a vád is elhangzott, nevezetesen hogy a Szentírás tekintélye önmagában áll, és nem szorul rá arra, hogy emberek megvédjék azt. Ez megint inkább egy olyan érv, amelynek célja a hatáskeltés, de a valódi tartalmat mellőzi. Egyrészt: miért ne lehetne megvédeni a Biblia tekintélyét, ha némelyek támadják, vagy nem veszik komolyan? Ez nem zárja ki, hogy közben mi tisztában legyünk azzal, hogy a Biblia tekintélye önmagában is megáll. Tudtommal evangelizálni sem úgy szoktunk, hogy egy platóskocsi hátuljáról Bibliákat vágunk a járókelők fejéhez, mondván a Biblia tekintélye önmagában elég és ezért mellőzhetünk is minden érvelést mellette. Amikor az örömhírt másoknak továbbadjuk, akkor el kell magyaráznunk azt is, hogy mi miből ismertük azt meg, hol van kijelentve, és ami kijelenti azt számunkra, miért megbízható. Azaz érvelek az írott Ige, a Szentírás mellett. Ez a Biblia tekintélyének a csorbítását jelentené? Persze, hogy nem! Egyébként ezzel az érvvel minden korábbi zsinatot és zsinati határozatot diszkreditálni lehetne: a Niceai Hitvallás, ami az ariánus eretnekség ellen lépett fel, és Krisztus örökkévalóságát hangsúlyozza, értelmetlen volt, mert Krisztusnak az Atyával való egylényegűségét akarta megvédeni? Itt is kérdezhetnénk: miért kell az egylényegűséget megvédeni, hiszen az megáll magában? Látható, hogy teljesen komolytalan ez az érv. Másrészt a Nyilatkozat nem „megvédeni” akarja a Biblia tévedhetetlenségét, hanem deklarálni, megvallani. Ahogy a már említett II. Helvét Hitvallás kimondja a kanonikus Szentírással kapcsolatosan, hogy „hisszük és valljuk, hogy a szent próféták és apostolok mindkét szövetségbeli kanonikus írásai Istennek tulajdon igaz igéje”, hasonlóképpen a Chicagói Nyilatkozat megfogalmazói is hiszik és vallják, hogy a Szentírás tévedhetetlen. Ehhez minden joguk megvan. Az első nyilatkozat első cikkelye így kezdődik: „Kijelentjük, hogy a Szentírást Isten hiteles Igéjeként kell elfogadni. Elutasítjuk, hogy a Szentírás az egyházból, a hagyományokból, vagy bármely más emberi forrásból meríti a tekintélyét.” A Nyilatkozat kritizálóinak nem is kellene végigolvasniuk az egészet, elég lenne csak az első cikkelyt, és kiderülne számukra is, hogy alaptalan az általuk megfogalmazott vád. A Biblia tehát nem emberi forrásból, így nem is a Chicagói Nyilatkozatból meríti a tekintélyét, de a Biblia tekintélyét emberek igenis deklarálhatják, illetve hangsúlyozhatják, amikor azt mások támadni próbálják. Summázva: a Biblia tekintélye önmagában van, de az nem mindegy, hogy az emberek milyen tekintélyt tulajdonítanak neki. Ezért született meg ez a nyilatkozat.

M.B.: Véleményed szerint lehet valaki úgy evangelikál, hogy nem fogadja el a Chicagói Nyilatkozatot?
M.T.: Ezt nehéz megítélni. John Stott például ellenezte a tévedhetetlenség fogalmának használatát. Azt mondta, hogy helytelen, és nem is bölcs valamiféle sibboleth-ként tekinteni a tévedhetetlenségre, amely alapján meghatározhatnánk, hogy ki evangelikál, és ki nem az. Érdekes, amit mond, ugyanakkor mégis fontosnak tartom a Nyilatkozatot, és a mi közösségünk, az evangelikálcsoport továbbra is elvárja a tagoktól, hogy elfogadják. Mint mondtam, jelenleg a Chicagói Nyilatkozatnál jobb indikátort nem ismerek, amely megmutathatná, hogy ki mit vall, és milyen teológiát űz. A Nyilatkozat egy határhúzás, és még bőven e határon belül is nagy a diverzitás: reformátusok, baptisták, kálvinisták, arminiánusok és diszpenzacionalisták, karizmatikusok és antikarizmatikusok stb. mind igent mondhatnak a Nyilatkozatban foglaltakra. Ha majd írnak jobbat, akkor annak örülni fogunk, de amíg csak ez van, addig ehhez ragaszkodunk. Egyébként azért nehéz a kérdésedre válaszolni, mert nem egészen világos azoknak az indítéka, akik a Nyilatkozatot, vagy a tévedhetetlenség fogalmát támadják. Nehéz kideríteni, hogy ki mit gondol azokról a káros tendenciákról, amelyek a tőlünk nyugatabbra lévő protestantizmust folyamatosan erodálják. Ez azzal magyarázható, hogy mi itt, Közép-Európában teológiai értelemben is sajátos helyzetben vagyunk: az általam említett példánál maradva sokan ellenzik még – a tradíció és a konzervatívabb kulturális közeg miatt – az egynemű párok egyházi esküvőjét, vagy a meleg lelkészek ordinációját, de nem tudatos teológiai megfontolások alapján. Biztos vagyok benne, hogy sokan vannak, akik már „felvilágosultabban” gondolkodnak erről a kérdésről, de érzékelve azt, hogy az egyházi közélet azért még tradicionálisabb álláspontot képvisel, egyelőre hallgatnak. Ebben a kérdésben egyszerűen nem nyilvánítanak véleményt, inkább kivárnak. Viszont a Chicagót lehet közben össztűzzel támadni, hiszen érzékelik, hogy a Nyilatkozat elejét venné minden ilyen káros tendencia meggyökerezésének. Gondoljunk bele: támadnak egy 40 éves nyilatkozatot, mert „túl sokat” mond, de a nyugati protestantizmuson belüli tendenciák ellen valamiért nem szólalnak fel. Nem olvastam hazai lelkészek által írt tiltakozó nyilatkozatokat, amiben hasonló elánnal léptek volna fel a templomkeresztek eltávolítása, vagy az azonos nemű párok egyházi áldása ellen. A német tartományi egyházak ellen miért nem léptek fel, akár összegyházi szinten is? Vagy a skandináv – svéd, norvég és dán – államegyházak, vagy a skót reformátusok ellen? Értjük már, hogy milyen aránytévesztés ez, hogy az ilyen tendenciák elleni jogos és elvárható fellépés helyett a Chicagói Nyilatkozattal szőröznek?Éppen azzal az irattal, amely próbálja az egész problémát a gyökerénél megragadni, nevezetesen, hogy milyen tekintélyt tulajdonítunk az egész Szentírásnak és egyes kijelentéseinek. Ez az egész egyszerűen nonszensz, ahogy az is, hogy még mindig lehet a fundamentalista írásértelmezés rémével ijesztgetni, ezzel megakadályozva azt, hogy bármiféle változás elinduljon.

 

Muzslai-Bízik Bencze

Hozzászólás