14
okt
2016

Beszélgetés Chiciudean Miklóssal, a Reformált Baptista gyülekezet lelkipásztorával a modern dicsőítésről

 

Márkus Tamás András: Hogyan vélekedsz a modern dicsőítésről? Illetve kérdés, hogy a véleményed tükrözi –e a reformált baptisták véleményét, van-e a modern dicsőítéssel kapcsolatos teológiátok?

Chiciudean Mikós: Igen, van a reformált baptistáknak erre vonatkozó teológiája, amely azonban nem csak a reformált baptisták, hanem az ortodox presbiteriánus gyülekezetek sajátossága is, és egyéb, a puritán örökségből származó gyülekezeteké is. Ezt úgy nevezik, hogy az istentiszteletet szabályozó elv, vagy angolul: „regulative principle of worship”. Való igaz, hogy a puritán mozgalom hangsúlyozta ezt igazán, de nem ők találták ki. Már Kálvinnál jelentkezett az a reformátori elv, hogy az istentiszteleten csak olyan dolgokat végzünk, amelyeket Isten igéje előír. Egyértelműen a reformátorokra, illetve a reformációra hárult az a feladat, hogy a katolikus misét megreformálják, tehát ők már kénytelenek voltak az istentisztelettel, az Isten imádatának bibliai elveivel foglalkozni. Ennek hatására tisztítják meg a templomokat a szobroktól, ikonoktól, a vitráliáktól, és bevezetik a már akkor puritánnak mondható istentiszteleti helyeket. Egy református templom mind a mai napig méltó a puritán jelzőre, mert valóban a hely, amely rendelkezik istentiszteleti minőséggel, ami alatt azt értjük, hogy az istentisztelet a reformátori-kálvini és a puritán felfogásban az embernek és Istennek a kapcsolatához tartozik, ami egy tisztán lelki kapcsolat. Az istentisztelet egy lelki tevékenység, és nem lehetnek ilyen értelemben tárgyi segédeszközei. A Római Katolikus egyház és a keleti ortodoxok úgy érveltek, hogy szobrok, ikonok, vitráliák nem mások, mint illusztrációk, amelyek az írástudatlan, analfabéta népet segítik azzal, hogy eszébe juttat egy bizonyos képet a Bibliából (rendszerint a festmények bibliai illusztrációk voltak, egy-egy bibliai történetet, eseményt ábrázoltak), így ezek segédletével képesek Istent imádni. A reformátorok azt mondták, hogy ez egy gyenge érv, igazából írni-olvasni bárki meg tud tanulni, és egyébként is a Biblia a forrása és a szabályozója az Istennel való kapcsolatunknak. Mivel ez tisztán egy lelki tevékenység – Isten és az Őt imádó lélek között zajló lelki gyakorlat – ilyen fizikai/tárgyi eszközökre nincs szükség, sőt gátolják a tisztán lelki, lélekben való tiszteletét Istennek. Úgyhogy ez nem a puritánoktól ered, hanem maguktól a reformátoroktól. A puritánok érdeme az, hogy ők ezt aztán jobban formába öntötték, azaz hitvallásukban is egyértelműen és világosan rögzítették. Tudni kell, hogy a puritánoknak a legismertebb hitvallása a Westminsteri Hitvallás, és ott már ez az istentiszteletet szabályozó elv világosan megfogalmazásra került, nevezetesen hogy az istentiszteleten, amikor Isten elé járulunk és Istent tiszteljük, akkor csak olyan lelki eszközökkel lehet élni, amelyeket Isten maga előírt a Bibliában: ezek jellemzően az imádság, az éneklés, az ige hirdetése, illetve az ún. jegyek, vagy sákramentumok (keresztség és úrvacsora). Az ezekkel való élés és gyakorlás által végezzük az istentiszteletet. Ez a biblikus felfogás, amit aztán a puritánok megerősítettek, következetesen formába öntöttek és gyakoroltak.

M.T.: Ez az énekekre vonatkozóan mit jelent?

C.M.: Nem akarnám elöljáróban csak az énekekre kihegyezni a dolgot, merthogy ezek mögött van még egy elv, ami nagyon fontos, és hogy ha ezt megértjük, akkor könnyebben megértjük az ének-zene és egyéb lelki eszközök használatát. Azaz: az istenimádat, mint lelki aktus, amit Istennek címzünk, és ezt gyakoroljuk az istentiszteleten, valójában nem más, mint reakció. Isten az, aki a kezdeményező, mint Teremtő, mint gondviselő és mint megváltó Isten, ő az, aki aktívan cselekszik és a mi életünkbe beavatkozik – kezdve a kiválasztással, az elhívással, megváltással, aztán a megigazulással, megszentelődéssel és megdicsőüléssel – amely először is hálát és dicséretet gerjeszt az életünkben, egyszóval elismerés Isten iránt. Az egész istentisztelet, mint lelki tevékenység tehát nem egyéb, mint az Istennek értünk és bennünk végzett szeretetteljes munkájára adott visszhang hála, dicséret, elismerés, szolgálat, jótékonykodás, jótettek formájában. Ezért az ima meg az éneklés is csak egy keret, amelyben ennek a tartalomnak helyet kell adnunk, vagy ha úgy tetszik a keret, amelyet ezzel a tartalommal kell feltöltenünk: hálával, dicsérettel, elismeréssel, hódolattal Istenünk iránt. Ilyen értelemben az ének teológiailag nem különbözik az imától, csupán formailag, mert mindkettőben ennek a szívbeli hálának és dicséretnek kell kifejeződnie. A különbség csupán annyi, hogy az ima során kimondott szó, az énekben pedig énekelt szó közvetíti ezt a hálát és dicséretet Isten iránt. A hangsúlyt mindenképpen először erre fektetjük, hogy az istentiszteletnek a szívből kell fakadnia: az Isten munkája iránti hálából és dicséretből, pontosabban ezeket kell kifejeznie. Ha ez nincs, teljesen mindegy milyen imáról, milyen énekről, azaz milyen formáról beszélünk, mert akkor azok csak üres keretek.

M.T.: Nem lehet, hogy egy mai gyülekezet, ahol modern dicsőítés van, ugyanezt gondolja a saját formáiról?

dsc_0945-3C.M.: A modern dicsőítés kapcsán ugye először is van egy formai kérdésünk, nevezetesen, hogy a modern dicsőítésben alkalmazott zene, vagy ének-zene megfelel –e arra, hogy kifejezze ezt a szívbeli elismerést, hálát, hódolatot, dicséretet Isten iránt. Ez az egyik kérdés. A másik kérdés már nem pusztán formai, mégpedig, hogy a kerettel, amit használunk, járnak –e egyéb elemek, dolgok, amelyek netán alkalmatlanná teszik ezt a bizonyos keretet. Azaz, vannak –e olyan ideológiai elemek, amelyek bizonyos kerethez óhatatlanul is hozzátapadnak, és bár lehet, hogy a keretre azt mondanánk, rendben, de a hozzá tapadó ideológiai elemek miatt azt mondjuk, hogy mégsem megfelelő, azaz mégis inkább lemondunk ezeknek a kereteknek a használatáról. Ez két komoly megfontolás. Ha ezekből kiindulva nézzük meg a modern dicsőítést, akkor először is meg kell néznünk az énekeknek a szövegét. Sokan úgy gondolják, hogy itt csak a zenével van gond, vagy a zene körül van vita: modern zene legyen, vagy klasszikus zene. Az első probléma azonban már a szöveg szintjén jelentkezik, és a helyzet az, hogy a szövegben megfigyelhető egy komoly paradigmaváltás. A régi protestáns énekek kifejeznek egy istenközpontú világot és életet. A hagyományos protestáns énekekben Isten a főszereplő. Mindegyik ének jellemzően egy mini prédikáció. Tehát nagyon teológiai a szöveg, azaz igazságokkal dúsított, doktrínákkal dúsított énekekről beszélünk. Az éneklésben az Istent imádó hívő ember nem csak a háláját fejezte ki, a dicséretét, hanem emlékezett az isteni dolgokra és tettekre, és ezeket megfogalmazza az énekben. A legtipikusabb ének itt „Az Úr csodásan működik…” Tehát nem azzal kezdődnek ezek az énekek, hogy én megjelenek az Isten előtt, és én dicsérem Őt, én imádom Őt, én én én, hanem jellemzően Istenről szól az ének. És itt jelentkezik a nagy paradigmaváltás, nevezetesen hogy egy modern dicsőítő ének (persze nem mondhatom, hogy mindegyik) jellemzően inkább arról szól, hogy a hívő mit tesz, és mit csinál, amikor Isten előtt van, vagy amikor Isten előtt megjelenik: „én most így, én most úgy”. Egy klasszikus protestáns énekben Isten az alany és a tárgy is, míg egy modern dicsőítő énekben nagyon sokszor a hívő ember az alany, és nem ritkán még a tárgy is, és Isten mintha csak egy eszköz lenne arra, hogy én jól érezzem magam az istentisztelet alatt. A szöveggel van tehát az első problémánk. Nagyon sok modern dicsőítéses ének egyszerűen nem Isten-központú szöveggel rendelkezik, és ez már jelez egy ideológiai váltást is. Itt tudnunk kell, hogy a modern dicsőítéses kultúrában általában azért az arminiánus teológia érvényesül, bár ma már beszélhetünk az újkálvinizmusról is, amely megpróbál teológiájában és tanításában kálvini lenni, míg dicsőítésében a modern dicsőítést gyakorolni. Ellenben a legtöbb helyen, ha megnézzük azokat az egyházakat, közösségeket, ahol jellemzően modern dicsőítés zajlik, azok jellemzően nem kálvinista teológiai örökségre épülő közösségek: jól megfigyelhető náluk ez az emberközpontú váltás, ami sajnos a teológiában már vagy száz éve érvényesül.

M.T.: Van valami kritérium, ami alapján el lehet dönteni, hogy modern dicsőítésről beszélünk, vagy még nem? Léteznek fokozatok? Mi van akkor, ha egy gyülekezetben modernebb hangzású zenét játszanak, de a szöveg maga teológiailag helyes?

C.M.: Ez már egy régi műfaj a társadalomban, hogy Händelt, vagy egyéb klasszikusokat modernebb kiadásban adnak elő. De most még nem szeretnék a zenére összpontosítani, mert először is a szöveg a lényeg. Sok modern dicsőítéses szöveg nem Isten-központú.

M.T.: A klasszikus énekek között nem volt olyan, ami ember-, és nem Isten-központú?

C.M.: De, nyilván, az sem volt tökéletes világ, és nem is szeretném idealizálni, hiszen voltak olyanok, amiket nem lehet használni, főleg ebben a mai és új, teológiailag öntudatos közegben (és mi is adunk a tudatos teológiai meggyőződésekre). Persze, hogy látunk olyan tradicionális énekeket, amelyek teológiailag értéktelenek vagy hibásak voltak.

M.T.: Megállapíthatunk egy olyan pontot az időben, ahol ez az általad ábrázolt „lefelé csúszás” elkezdődött? Főleg annak tekintetében kérdezem ezt, hogy eleve más lehetett egy őskeresztyén himnusz, más lehetett egy gregorián ének, más egy genfi zsoltár és megint más egy puritán dicséret…

dsc_0930-2C.M.: Fejlődés nyilvánvalóan van, ez nem vitás, és ezzel nincs is semmi problémánk. Természetesen az egyházzenében is van fejlődés. A gond ott jelenik meg, és ez egyértelmű törés az egyháztörténelemben, amikor az egyházzene nem az egyházon belül fejlődik tovább, hanem az egyház elkezdi egészen konkrétan a környező, és most már jellemzően istentelen társadalom kultúrájának a termékeit importálni az egyházba. Nem árt tudni, hogy akármilyen fejlődés is volt az egyház zenéjében, tehát a szakrális zenében, nagy általánosságban – egészen az első világháborúig – a társadalom maga is egy keresztyén kultúrában élő társadalom volt. A 20. századdal kezd el ez a keresztyén kultúrkörnyezet elképesztően gyors tempóban romlani. Az első világháború után is van még keresztyén kultúra erkölcsi tekintetben, de teológiai tekintetben már nem igen, ahogy filozófiai és eszmetörténeti tekintetben sem; ez már lezárul az első világháború előtt valójában – gondoljunk a felvilágosodásra, a francia forradalomra, tehát a 19. század eszmetörténetileg nem nevezhető keresztyénnek –, de népi kultúrájában, erkölcsében még keresztyénnek mondható. A protestáns ortodoxia talaján álló teológusok azt mondják, hogy igazából az 1968-as európai diáklázadásokkal, illetve a hippi-mozgalommal kezdődően zárul le a keresztyén kultúrának még ez az utolsó területe, tehát az erkölcsi terület. Innentől kezdve már az általános erkölcsében sem nevezhető keresztyénnek az a társadalom, amelyben élünk – körülbelül ötven éve. Addig az egyház és a társadalom közötti kölcsönhatások eléggé toleráltak voltak az egyházban és a társadalomban is – tulajdonképpen egy kétirányú utcáról beszélhetünk. De a nyílt erkölcstelenség, és az 1968-as diáklázadások és hippi mozgalom szexuális forradalmat is végrehajtó (erkölcstelenség természetesen már azelőtt is létezett, de onnantól kezdve már nyílttá vált és deklaráltan szabadon terjedhetett) hatása miatt főleg a puritán talajon álló gyülekezetek ezt a kétirányú utcát lezárták. Sőt, igyekeznek egyirányúvá tenni, amennyire lehet, sőt ezt missziójuknak tekintik. Ha ez a mindenestől elvilágiasodott, szekularizált társadalom befolyásolja a gyülekezetet, Isten népét, akkor mi, teológiai örökségünk talaján állva nem kontextualizációról beszélünk, hanem elvilágiasodásról. Minden, ami ettől kezdve a társadalomban kultúrtermékként megjelenik és erkölcstelenséghez kötődik, azt a gyülekezetek nem tartják elfogadhatónak. Azért nem, mert az az Isten, akit tisztelünk, és akit imádni szeretnék, jellemzően szent Istenként mutatkozott be a Szentírásban, ami azt jelenti, hogy Ő nem tud elfogadni semmi olyat, ami a bűntől fertőzött eszköz. Előtte nem lehet megjelenni olyan dolgokkal (tehát nem lehet a szent Istent tisztelni ezekkel), amelyek egyértelműen a bűntől fertőzöttek. Ez konkrétan azt jelenti, hogy (főleg a mi társadalmunkban, a szekularizált társadalomban, amelynek a legfőbb erénye az Isten elleni lázadás) az olyan kulturális formákat, amelyek a lázadáshoz kötődnek, a gyülekezet nem fogadja el. Ebbe a kategóriába tartozik valójában a modern zene. Ameddig a társadalom és az egyház zenéje szinte együtt fejlődött, mint pl. a reformáció idejében, sőt később is, egészen a 20. század elejéig, addig nem is volt gond. A probléma akkor kezdődött, amikor a keresztyén erkölcsnek semmi helye nem volt már a társadalomban, hanem valójában lázadás címén erkölcsi rombolás kezdett zajlani (most már látjuk, hogy ideológia- és programszerűen). Gondoljunk csak arra, hogy 1968 óta, tehát ötven év alatt hová jutott a társadalom; 1968-ban még csak „nyílt” és „szabad” szerelemről beszéltek, tehát bárki bárkivel – ha úgy látja jónak – nemi kapcsolatot létesíthet, de akkor még egyáltalán nem merült fel az, ami most zajlik, hogy pl. a homoszexualitás, vagy a transgender ideológia ugyanúgy elfogadott és normális lehet. Tehát az akkori lázadók még nem tudták volna elképzelni, hogy ez is normális lesz valamikor. A lázadás, az Isten elleni lázadás az erkölcstelenségben ma már hihetetlen méreteket öltött. Újra mondom: az ehhez kapcsolódó kulturális termékeket nem tudjuk elfogadni.

M.T.: Azt ki dönti el – és most direkt a zenével kapcsolatban kérdezem –, hogy egy modernebb zenei motívumokat tartalmazó dicsőítés feltétlenül együtt jár a lázadással, vagy az erkölcstelenséggel, vagy nem? Azt mondtad, hogy ez a zenei közeg-stílus eleve egy kulturális hanyatlásból származik, de miért ne mondhatná valaki azt, hogy ő fel tudja ezt használni úgy, hogy közben a hozzátapadó negatívumokat kiveszi belőle?Tenné mindezt annak érdekében, mert ez jobban tetszik a fiataloknak és ezzel jobban meg lehet őket nyerni?

C.M.: Az a helyzet, hogy a zene – csakúgy, mint minden kulturális termék, gondolhatunk itt például az öltözködésre – egy bizonyos kornak és divatnak a jelképévé is válik, tehát akarva-akaratlanul mindenki (és nem csak a hívők) asszociál róluk valamire. Attól kezdve tehát, hogy jelképpé válik, nagyon nehéz leválasztani a jelképet a jelzett dologról. Ezért mind a mai napig pl. Magyarországon törvény tiltja az önkényuralmi rendszerek jelvényeinek a használatát – egy horogkereszt még ma is nagyon erősen kötődik a jelzett dologhoz. Persze nem mindegyik ennyire erős, ez világos, de amíg a jelképet a világ hozzákapcsolja egy jelzett dologhoz, tehát óhatatlanul is megjelennek bizonyos asszociációk az adott dologgal kapcsolatban (és ebben az esetben a lázadás, mint motívum, még most is nagyon erősen megjelenik), akkor ott nem tudunk hozzányúlni ahhoz a jelképhez és más célra használni azt. Mondok egy példát: ugye annak idején a hippi mozgalomra jellemző volt, hogy a fiúk hosszú hajjal, farmernadrágban mutatkoztak, és szabályosan lázadtak az öltönyös kultúra ellen. Ugye akkoriban nyilvános helyen az emberek öltönyben jelentek meg. Viszont ma már a farmernadrág nem hordozza ezt az erőteljes üzenetet, mint jelkép, már nem kötődik szervesen a hippi mozgalomhoz. Ma már farmernadrágot visel a miniszterelnöktől kezdve a legközönségesebb emberig mindenki. Ez egy olyan jelkép tehát, amely kiszabadult az eredeti kultúrkönyezetéből, vagy ideológiai környezetéből. Persze a kérdés az, hogy a zene ugyanezt az utat megjárta –e már? Az én meglátásom szerint nem. Egyrészt azért, mert a zene, a zenei divat sokkal lassabban változott, lassabban fejlődött (világi értelemben beszélve fejlődésről), tehát bizonyos zenei műfajok, amelyek anno keletkeztek még ma is jelen vannak, és annak a generációnak, amely akkor volt fiatal, ugyanazt fejezi ki. Gondoljunk csak a magyarországi rock énekesekre, akik lassan már mankóval járnak. Rájuk még mindig úgy tekintenek, mint azokra, akik ezt a „forradalmat” végrehajtották. Itt még nem változott igazából semmi. Ha ma egy gyülekezetben Omegát, vagy Eddát kezdenénk játszani, akkor nem úgy éreznék a világiak, hogy ezek a zenék már rég megszabadultak kezdeti üzenetüktől, hanem azt, hogy pontosan azt fejezik ki ma is, mint egykor, főleg ezen a zenén megöregedett generáció számára.

M.T.: Nekem viszont az a benyomásom, hogy ez a modern, mai dicsőítés (és nem arról beszélek, amikor egy világi dallamot krisztianizálnak úgy, hogy egyszerűen átírják a szövegét) egy külön műfaj már, vagy azzá vált: nyilván vannak átvett motívumok, de mégiscsak van egy sajátságos és csak rá jellemző dallamkincse, egy letisztultabb hangzása.

dsc_0948-2C.M.: Igen, ez jogos észrevétel. Nagyon sok szál fut össze ebben a témában, és ha összekeverjük őket, akkor tényleg nem tudunk sem világosságot hozni, sem beszélgetni nem fogunk tudni róla. Ugye eddig arról beszéltünk, hogy mit jelent a zene az istentiszteleten: válasz arra a kegyelmi munkára, amit velünk Isten megcselekedett. Az, hogy egy istentiszteleten mivel fejezem ki a hálámat, az nyilván attól függ, hogy az az isteni személy mit parancsolt és mit rendelt nekünk. Ő szabja meg. Az szabály és elv, hogy mindig a rangban felsőbbrendű szabja meg a rangban alatta álló számára, hogy hogyan közeledhet hozzá, mint ahogy egy igazgató szabja meg a beosztott számára, hogy milyen protokoll szerint léphet vele kapcsolatba, és nem a beosztott szabja meg az igazgatónak. Ez egyértelmű. Ez az egyik oldala a témának. A másik oldala az, hogy a zenének van egy használata, tehát hogy mi mindenre használhatjuk a zenét. Az az ártatlanabb, vagy enyhébb változat, hogy egy műfajt felhasználok, mint keretet, de amúgy letisztítom. Például ha az „Úr csodásan működik” című éneket egy kicsit modernebb előadásban adom elő, az még az enyhébb dolog. De ma már látjuk azt, hogy a zenét sokan tudatosan nem istentiszteleti célokra használják, hanem valójában egyéb egyházi célokra, vagy egyéb emberi célokra. A zene eszköz lett sok egyéb cél elérésére, ilyen például jellemzően a szórakoztatás. Ameddig a fiatalok számára – és most beszéljünk a nem keresztyén diákok lázadásáról – a zene egy ideológiai eszköz volt arra, hogy kifejezzék a lázadásukat, tehát – mondhatnám úgy – a politikai programjukat (mint pl. a Beatles esetében), addig ma már a világi zene a legtöbb esetben csak szórakoztató zene. Bizonyos szegmensei képviselhetnek ma is politikai programot, vagy erkölcsi programot (valaki még mindig forradalmat akar csinálni a zenéjével), de a világi zene ma már jellemzően a szórakoztatásról szól. És itt van megint egy újabb ütközési pontja Krisztus egyházának, vagy akár a puritánok közösségének a világi kultúrával, mert jellemzően az életről vallott felfogásuk nem arról szól, hogy szórakozzunk. Az istentisztelet nem szórakozás, az istentisztelet egy méltóságteljes esemény, ahol a világmindenség legméltóságteljesebb személye előtt kifejezzük a hálánkat, aminek kell, hogy legyen súlya, komolysága, különben nem üzen semmit. Egy nagyon méltóságteljes világi eseményen, például egy Nobel díj átadáson, vagy egy elnöki beiktatáson, nem a szórakozás a lényeg, mert akkor az egésznek az üzenete értelmét veszti; a mindenség ura előtt mennyivel inkább így van ez? Itt pedig már nem csak a zene a probléma, hanem minden egyéb, ami a szórakoztató kultúrához vagy iparhoz tartozik, és amire gyanakvással nézünk, mert istentiszteleteinkből nem szeretnénk szórakoztató eseményeket csinálni. A mi szemszögünkből, és a hagyományos puritán szemszögből nagyon sok közösség és egyház az istentiszteletéből szórakoztató eseményt csinált. Azzal, hogy milyen zenét használ egy keresztyén közösség, vagy milyen rendezvényeket tart (vannak olyan rendezvények, pl. klubszerű alkalmak, ahol a zene egyáltalán nem kerül előtérbe, baba-mama kör, hagyományőrző körök, különféle férfikörök, ahol a férfiasságot akarják acélozni, és elmennek együtt paintball-ozni stb.) istentiszteleten kívül, azzal nincs gondunk. Azzal van gondunk, amikor ez az egész szórakoztató mentalitás – amely ma már az istentelen társadalom egyetlen létcélja – átültetődik a gyülekezetbe és alapattitűddé válik. Az evangelizálás már nem megtérésre hívás többé, nem arra történő felhívás, hogy a bűneinktől elforduljunk, hanem a közösségbe történő toborzás szórakoztató eszközök által. Azzal szokták egyébként indokolni az egészet, hogy a szórakoztató elemeket használata megfelelő csaliként szolgál arra nézve, hogy egy mai hitetlen, istentelen, szekularizált embert valahogyan bevonzzunk a közösségbe, valamilyen módon vonzóvá tegyük számára a keresztyénséget. Ez azonban már egy jóval nagyobb téma, mint a zene, komplexebb is, de itt találkozik ez a kettő. Ezért nem mindig világos, főleg egy kívülálló részére, hogy itt most a zenével van gond, vagy ezzel az egész, szórakoztatásra épülő világnézettel, kultúrával stb.

M.T.: Szerinted lehet relevanciája egy nem istentiszteleti éneklésnek, pl. egy dicsőítő estnek, amikor fél órán, egy órán, két órán keresztül csak énekelnek, Istennek címezve, modern dicsőítő dalokkal?

C.M.: Az én személyes meglátásom szerint – de erről a reformált baptista gyülekezeteknek eléggé egységes álláspontja van – nem önmagában a zene gond. A zene csak addig gond, amíg a világ lázadó kultúrájának a terméke és termése, és ezt behozzák az egyházba. Én azért emlékszem még arra, hogy ez az egész hogyan indult el. Itt most egy picit a történelmi háttérről kell beszélnünk: valamikor mindenkinek egyértelmű volt, kb. negyven évvel ezelőttig, hogy létezik világi zene, amit könnyűzenének neveztek, és van szakrális zene. A kettő nem volt köszönőviszonyban egymással. Ők szórakoztatják magukat, mi pedig egy szent Istent imádunk, és ez mindenkinek egyértelmű volt, egyháztól függetlenül. Aztán az első momentum az volt (a karizmatikus közösségeket kihagyva ebből az egészből, és csak a hagyományos protestáns egyházakról beszélve: a reformátusokról, evangélikusokról, baptistákról, vagy metodistákról), amikor bizonyos megfontolásból elkezdtek más zenét behozni a gyülekezetekbe, éspedig azért, mert úgy gondolták, hogy az evangelizációban a fiatalok felé nyitni kellene, és ez egy kitűnő csali, hogy eljöjjenek az evangelizációs estékre. Istentiszteleteken nem használták ezeket, csak kizárólag ifjúsági rendezvényeken és evangelizáláson, mondván ez majd odavonzza őket. Ez utóbbiak azonban még egyházon kívüli alkalmak voltak. A következő lépés az lett, hogy az egyházon belüli ifjúsági alkalmakon (ifjúsági órákon, hétvégéken, bibliakörökön), tehát a gyülekezeten belül tartott alkalmakon is ilyen zenével éltek, abból a megfontolásból, hogy ne csak a koncertjeinkre jöjjenek el, hanem a gyülekezetei tevékenységeinket is látogassák. Innentől kezdve pedig már adott volt a következő lépés, nevezetesen amikor már nem is a világiak becsalogatása végett csinálták ezt az egészet, hanem önmaguk szórakoztatására. Ha van világi, ha nincs, egy gyülekezet maga is ezzel „dicsőíti” már az Istent, azaz már nem csaliként használják ezt a zenét, hanem maguk is ezt használják és élvezik, amikor istentiszteleten vannak.

M.T.: Mindezt hogyan magyarázod el egy mai fiatalnak, aki azt fogja mondani, hogy ezzel a modern dicsőítő zenével egyszerűen jobban, hatékonyabban, nagyobb átéléssel tudja dicsőíteni az Istent, mint a régi, klasszikus egyházi énekekkel?

dsc_0933-2C.M.: A kérdésben érzek egyfajta determinizmust, amit a társadalomban gyakran hallunk: én így nőttem fel, én így szocializálódtam, én csak ezt a zenét tudom élvezni stb. A Bibliához hű és főleg a puritán alapokon álló gyülekezetek ezt mindig egy kicsit sajnálattal kezelik és hallják, mert a mi vallásunk, a keresztyénség éppen a változásról szól. Az, aki nem hisz abban, hogy meg tud változni, az sajnos önmagáról állít ki szegénységi bizonyítványt, és annak segíteni kell. Bizonyos szempontból, azt kell, hogy mondjam, amikor ezt hallom, akkor rögtön tudom, hogy mit kell tennem, ugyanis az ilyen embernek nem a szocializációja a problémája, nem is az, hogy „nem képes”, vagy „nem tud”, hanem az elsődleges probléma a gondolkozással kapcsolatos, hiszen ez az egész meggyőződés kérdése. Ha valaki megérti és felfogja a bibliai elveket, hogy mi mivel áll szemben, megérti azt, hogy miről szól az evangélium, akkor ott van a lehetőség a változásra. Mondtam a korábbi interjúban már, hogy jellemzően fiatalabbak jönnek ide a gyülekezetünkbe. A londoni Tabernacle-ban pedig nem egyszer előfordul, hogy karizmatikus közösségekben kiégett fiatalok mennek oda. Jellemzően a Tabernacle-nak jelentős része fiatal, mert elegük van ebből az olcsó, igénytelen dicsőítésből és zenéből. És most visszatérve a kérdésedre: nem az a probléma igazán, hogy valaki szeretne nem istentiszteleti keretek között dicsőíteni, hanem az, hogy a paradigmaváltásnak volt egy másik oldala is: nem csak az Isten-központúságtól az ember-központúság felé, hanem ezzel együtt járt az is, hogy az igazságnak való engedelmesség-központúságból egy élmény-centrikus keresztyénség irányában történt egy nagy változás. Ma a „vallásos élmény” az elsőszámú ok és cél, amiért valaki vallásgyakorlatot folytat, vagy egy vallás követője. Ki vannak éhezve az emberek manapság a vallásos élményekre. Annyira anyagias ma már a világ, annyira materialista, annyira test-központú, olyan szinten a kémia tárgya ma már minden (sokan már azt sem ismerik el, hogy az embernek volna egyáltalán lelke, csak tudata van), hogy szinte természetesnek tekinthető, amikor az emberek ösztönösen kívánkoznak misztikusabb, vallásos élmények után. Természetes valahol, hogy a keresztyénséget még mindig valamennyire favorizáló emberek ugyanúgy élményeket keresnek: ők nem akarnak hindu, buddhista vagy mohamedán közegben misztikus élményeket keresni, hiszen hozzájuk a keresztyénség áll közelebb, de már a keresztyénséggel is csak azért szimpatizálnak, mert élményeket keresnek. Elismerem, hogy ezt az igényt ez a modern, túltechnologizált világ serkenti fel. Na de mi az, hogy élmény? És itt van megint vitánk ezzel az egész mai témakörrel és annak képviselőivel. Az élmény akkor tekinthető valódi élménynek, ha valódi dolgok megtapasztalásáról és átéléséről van szó benne, különben csak mesterséges és önámító. Hadd mondjak egy nem vallásos példát erre. Az, hogy valakinek öröme van, mert – tegyük fel – nyert a lottón, egy valóságos öröm, mert egy kiváltó okhoz fűződik: tényleg nyert a lottón, a valóság változott meg, mert ő most gazdag lett, és ez a valóságban végbement változás szülte azt a kellemes, örömteli érzést, vagyis az élményt, ami fantasztikus. Valakinek azonban nem adatik meg, hogy nyerjen a lottón, az életvalóságában nem változik meg semmi, de mégis akar egy intenzív, örömteli élményt, és ezért kábítószerhez nyúl. Amikor azonban elmúlik a hatása, akkor újra ahhoz nyúl, mert neki újra és újra kell az az élmény. De ez már mesterséges és önámító, mert a valóságban nem változott semmi, hogy indokolja ezt az élményt. És akkor most visszatérve a keresztyénséghez: a keresztyénségnek vannak egyedi, páratlan és minden szempontból gyönyörű és értékes élményei. Ezek egyértelműen az Isten kegyelmi munkájához kapcsolódnak – ez okozza azokat. A legnagyobb élmény az, hogy a szuverén, szent és igaz Isten egy bűnös embernek megbocsájt, megigazítja azt ingyen kegyelméből, leveszi róla a terhet, megszabadítja őt az örök haláltól. Ha valaki ebbe belegondol, akkor meg kell állapítania, hogy ennél nagyobb örömforrás nincs: örök halál, örök veszedelem, és ettől megszabadulni ingyen. Ott van tehát Isten szeretetének az élménye, megtapasztalása, hogy Jézus Krisztus helyettünk halt meg. Ki vagyok én, hogy helyettem Isten Fia meghaljon? Ő átvállalta a bűneink következményét, a felelősséget és maga szenved helyettünk. De miért? Azért – és ilyen egyszerű a válasz –, mert szeretett minket. Ha ezek az igazságok olyan élményeket produkálnak, amelyeket az ember felfog és megért, akkor ezek gyönyörű élményeket jelentenek. A puritánok abban voltak kiemelkedőek, hogy ezeket az igazságokat fel tudták úgy tárni, hogy ezekből élmények lettek. Ezért használták azt a kifejezést, hogy „experimential theology”. Az ortodoxia gyönyörű, de nem szabad megmaradnia merev tanításnak, hanem el kell hoznia az ember életébe ezeket a várva várt, gyönyörű, mondhatnám katarzis jellegű élményeket és gyönyöröket, és erre képes is, mind a mai napig a Szentlélek által. Na de ha valaki nem ezekre az igazságokra épít, és ezért nem ismervén a Bibliát és annak gyönyörű igazságait, mégis vallásos élményeket keres (elszakítva ezektől az igazságoktól), akkor ugyanazt teszi, mint a kábítószert használó ember, aki örömet akar, de nincs oka örülni. A modern dicsőítések nagy részében ezt történik: a zene lett az a drog, amivel mesterségesen vallásos élményeket produkálnak. A zene ehhez kitűnő eszköz: egyrészt azért, mert könnyen hozzáférhető, másrészt azért, mert – hasonlóképpen a droghoz – gyorsan hat. Tehát zenével meg lehet csinálni azt, hogy ha egy fiatalt, akinek amúgy nincs kapcsolata Istennel, vagy nem mély ez a kapcsolat, nem is olvassa igazán a Bibliát, nem is igazán érti a Szentírás tanításait (meg az is lehet, hogy rossz napja is volt, meg depressziós), elviszünk egy dicsőítésre, dicsőítő alkalomra, akkor megfelelő válogatással – a gyors, majd lágyabb, csendesebb énekek, az érzelmekre ható énekek összeollózásával – egy órán belül olyan felfokozott lelki állapotba tudjuk eljuttatni, hogy megfeledkezik már arról is, hogy milyen anyagi problémái vannak. Ez azonban mesterséges, hamis, csalóka, csalárd, mert amikor elmúlik a hatása (ugyanúgy, mint a drognak), akkor az embernek szembe kell néznie a csupasz valósággal. Szabad drogozni? Ez már egy másik kérdés. Szabad ilyet csinálni? Ez is egy másik kérdés. Nekem nem tisztem beleszólni abba, ha valaki négy órán keresztül ilyen énekeket szeretne hallgatni, hogy felfokozott érzelmi állapotba kerüljön, hogy vallásos élményt szerezzen magának – ez az ő dolga. De egy tisztem van, éspedig az, hogy elmondjam, hogy ez nem istentisztelet. Csináljátok, rendben, gondoljátok annak, aminek akarjátok, a ti felelősségetek, szabadságotokban áll, de ez nem istentisztelet; ez önmagunk vallási szórakoztatása, mert ki vagyunk éhezve vallásos élményekre, de ez nem istentisztelet.

M.T.: És ha erre azt válaszolja valaki, hogy a régi énekek is felfokozott állapotba juttatták az embert? Még akkor is, ha mondjuk nem órákon keresztül énekelték őket, de mégiscsak volt érzelmi ráhatásuk az emberre…

C.M.: Pontosan attól ének az ének, hogy van érzelmi hatása. Az érzelmi ráhatás fontos, nem is szabad kivenni az egészből, hiszen akkor megfojtottuk azt. A különbség a következő: az egyik egy üdvös és valós változásból, tényleg örök sorsot megváltoztató isteni beavatkozásból születő érzés, a másik viszont csak egy mesterségesen felfokozott érzés, aminek ritkán, vagy egyáltalán nincs köze ehhez az üdvösséges munkához. Jellemzően egy modern dicsőítésen részt tud venni, vagy bele tud melegedni az is, aki soha nem élte át az üdvösséget, a megigazulást. Ezért voltak a régi énekek igazságokkal dúsított, Istent a központba állító szövegű énekek, mert ha már részesültem Isten kegyelmi munkájában, akkor visszagondolva erre az eseményre, amit tényleg átéltem, arról énekelvén felidéződnek bennem az emlékek – visszagondolok arra, milyen volt, amikor megtértem, milyen volt az, amikor a lelkiismeretem kínzott, de utána felszabadultam Isten bocsánata következtében, és megint eláraszt az a kellemes érzés, ami valódi forrásból fakad. Sőt, az ige még fel is szólít arra, hogy ezekre emlékezzünk. Ezért van pl. úrvacsoránk is: nyilván ez nem ének, de az az egyik szerepe és célja, hogy emlékeztessen arra az üdvös munkára, amit Krisztus elvégzett, és amit átéltem. Természetes, hogy elérzékenyülök akkor, amikor arról énekelek, hogy Krisztus mit tett értem, hogy szenvedett értem, vagy hogy miként mentett meg. Ez teljesen jogos. Ezek a tiszta és hiteles, keresztyén vallásos élmények.

M.T.: Hogyan tudod mindezt közérthető formában elmagyarázni azoknak a fiataloknak, akik részt vesznek ezeken a dicsőítéseken? Hogyan tudod – amennyiben kell – őket kijózanítani ebből?

dsc_0930-2C.M.: Az egyik dolog, amit megtehetünk, és ami a legegyszerűbb, a következő: sokan nem tudnák végigkövetni, ha elmagyaráznám a történelmi alakulását ennek az egész folyamatnak, ahogy neked itt és most bemutattam. De: ha valaki evett már igazi almát, és utána beleharap egy rothadt almába, akkor anélkül, hogy nagy gazdaember volna, tudja jól, hogy a kettő nem ugyanaz. Ha a keresztyénségnek vannak hiteles és gyönyörű élményei, mint pl. a megigazulás, a bűnbocsánatnak a megtapasztalása (hogy Isten elfogadott), a Krisztussal való folyamatos közösség élménye, akkor nekem rá kell mutatnom arra, hogy nézd, ez a hiteles. Ezt a valóságban látnia kell és bele kell kóstolnia. De ehhez az kell, hogy az emberek továbblépjenek az ortodoxiából és amit ez az ortodoxia elmond, mint elmélet, a gyakorlatban megéljék. Ha az úszómester megtanítja valakinek az úszás minden csínját bínját, technikáját, akkor eljön az idő, amikor a medencébe kell ugrani és meg kellene élni mindazt, amit elsajátítottunk. Gyakran az a benyomásom, hogy csak beszélünk ezekről a dolgokról – ez nagyon jó, és nagyon nagy szükség van rá –, de tovább kell lépni és ezt élni kell. A puritánoknak ez volt a legnagyobb érdemük: vegyük a protestáns ortodoxiát és próbáljuk ki a gyakorlatban; olyan gyönyörű, szép, logikus és biblikus, hát akkor éljünk már eszerint! És ebből keletkeztek ezek a vallásos élmények, amelyek lenyűgözőek és – azt kell, hogy mondjam – páratlanok. Ez az első tehát, hogy ki kell próbálni, hogyan működik mindez a gyakorlatban. Gyönyörű a kálvinizmus, gyönyörű a puritanizmus, hát gyertek, éljünk eszerint, nézzük meg, hogy működik ez a gyakorlatban, mi rejlik benne! Ha van valami ebben a dióhéjban, akkor tartsuk meg, ha pedig nincs, hajítsuk el. A másik oldalon pedig, ezeket a dicsőítő alkalmakat, mozgalmakat nem érdekli a dióhéj, őket már csak a lényeg érdekelné, a dióbél. Azonban – és ezt sajnos figyelmen kívül hagyják – a dióbél csak a dióhéjban érlelődik meg. A dióbél nem úgy magában csüng a fán, hogy aztán amikor akarom, csak úgy leszakítsam, nem! A dióbél csak a dióhéjban érlelődik meg. A dióhéj a kálvinizmus. Ha nincs dióhéj, akkor keserű lesz, borzasztó, unalmas és lerágott csont. Miért is? Nézzük meg most egy picit a „világ fiait”. Minden szórakoztató eszköz egy idő után unalmas lesz. Minden szórakoztató eszközt egy idő után leváltanak, mert az élmény jellegénél fogva ezt magában hordozza, hogy ha nincs mögötte egy örök forrás, mint Krisztus, akkor unalmassá válik. Nézek egy filmet egyszer, megnézek másodszor, harmadszor, de amikor huszadszor ugyanazt látom, akkor már menekülök előle. Sajnos ez minden élménnyel kapcsolatban elmondható, amennyiben mesterséges. Ezeket az embereket fel kell világosítani, hogy a dióbél a dióhéjban érlelődik meg. Nektek azt üzenném – a csoport tagjainak –, hogy azt a kitűnő kálvinizmust, azaz a bibliai igazságokat jobban kellene „élni”. A modern dicsőítő estekre járó fiataloknak pedig azt javasolnám, hogy először meg kellene nézni, hogy melyek azok az örökérvényű isteni igazságok, amelyek a valódi keresztyén élményeket szülik, mert ez, amit csináltok, csak olcsó szórakozás, nem több.

Ez is érdekes lehet

Beszélgetés Kiss Sámson Endre református lelkésszel a modern dicsőítés előnyeiről

Hozzászólás